Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Uladzimir Nyakljajeu- Kandúr a zsákban

2013-04-09 13:10:59

 

2010-ben Nyakljajeu ellenzéki elnökjelöltként indult a belorusz elnökválasztáson, amelyet utcai tiltakozások, majd a hatalom megtorlása követett. Perbe fogták, Uladzimir Nyakljajeu jelenleg sem hagyhatja el országa fővárosát, Minszket.

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

 

Kedves Barátunk!


Az Ab Ovo Kiadó munkatársai szeretettel várnak téged (titeket, önt, önöket)


Uladzimir Nyakljajeu

Kandúr a zsákban

című könyvének bemutatójára

 


a Budapesti Könyvfesztivál Szabó Magda-termébe

(Millenáris, Kis Rókus u. 16–20., B épület),

2013. április 20-án, szombaton délután fél 5-kor.


A belorusz ellenzéki elnökjelölt író könyve igazi irodalmi csemege!

Nyakljajeu lakhelyelhagyási tilalom miatt nem jöhet el…


Bárász Péter, a könyv fordítója dedikál péntek 4-kor az Ab Ovónál (41. pavilon),

szombaton a könyvbemutatón, vasárnap 3-kor az Ab Ovónál.

 
 
 
 
 
 
Részletek Uladzimir Nyakljajeu Kandúr a zsákban című kötetéből
 
 
KANDÚR A ZSÁKBAN
 
…A B betűs Országban éppen ASMÜ van – az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepe. Az Állam Vezetőjét ebben az Országban rövidítve ÁVO-nak hívják, ő az, aki az Alkotmányt módosítgatja, hatalmi jogosítványát meg-meghosszabbítgatja – és csak vezeti-vezeti az országot. Mert nincs az Államban senki más, aki képes lenne elvezetni. A nép természetesen boldog, jól mulat az ünnepen, a kormányról és a parlamentről nem is beszélve. Ezért aztán ÁVO minden alkalommal, ha módosít az Alkotmányon, valami születésnapszerűt rendez a rezidenciáján – meghívót kapnak a legjobbak legjobbjai, hogy ünnepi pohár-köszöntőket mondjanak, énekeljenek, táncoljanak, valamint, hogy ki mivel csak tudja, azzal ajándékozza meg ÁVO-t.
Azért, hogy az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepén jelen lehessenek a Vezető rezidenciáján, a legjobbak legjobbjai között emberfeletti küzdelem folyt, vadállatokhoz méltó marakodás tört ki, de Klaudzia Lvouna, bár modell volt, énekes, táncos és szépség, e viszálykodásban sosem vett részt, mert esélye sem volt a győzelemre. De ezúttal az ünnepség rendezője, vagy ha úgy akarják, szertartásmestere Sztasz Cjanykouszki volt, aki váratlan gesztust tett, és búcsúzóul VIP-meghívót küldött ÁVO-tól Klaudzia Lvounának.
– Ajándékot pedig szerezzen neki a nagyfarkú macskád – mondta Sztasz olyan közönségesen, hogy Klaudzia Lvounának elment a kedve az egésztől.
– Te miért szomorkodsz? – érdeklődött Artúr, és amikor Klaudzia Lvouna elbeszélte neki, milyen közönséges volt a szertartásmester, elgondolkozott, körülszimatolt, és megkérdezte:
– És miért ne lehetnék én az ajándék? Persze nem vagyok angóramacska, sem sziámi, csak egyszerű kandúr, bolyhos farokkal, átlagos szőrzettel, de a macskagyökér-kivonatot pohárkából iszom, és a mancsaimat egymásra rakom… Adott esetben azt sem hagyom ki, hogy mondjak valamit, és okos képet vágjak hozzá… A kandúrok amúgy is a filozófusokhoz hasonlatosak. Én is vennék egy kismacskát, ha nem volnék itt saját magamnak.
– A férjem vagy, hogyan ajándékozhatnálak el? – szontyolodott el ettől a butaságtól Klaudzia Lvouna, de Artúr emlékeztette a csizmás kandúrról szóló mesére, akit többször is elajándékoztak, de mindig visszatért a gazdájához. Klaudzia Lvouna végre megértette, ha egy ilyen bölcs macskát feláldoznak, és valakinek odaajándékoznak, azt csakis a Vezetőnek adhatják az Állam épülésére. – Na, nézzük meg, mibe csomagoljunk téged – méregette Artúrt. – Csak nem húzhatunk a farkadnál fogva…
 
…Amikor Klaudzia Lvouna került sorra, hogy megajándékozhassa ÁVO-t, a díszteremben rajta kívül nem maradt senki. Csak Artúr, a macska, az Állam Vezetője, Sztasz Cjanykouszki, a testőrök, és mindenki számára láthatatlanul, mintha levegőből lennének, Lev Mironavics, fegyverével a kezében és partizánjaival a csilláron.
– Mi ez a seggfej macska itt veled? – kérdezte az Állam Vezetője. – Úgy tűnik, mintha már láttam volna valahol…
– Ilyen a sors – sóhajtott Klaudzia Lvouna, és búcsúzóul megsimogatta Artúrt. – Ha magának úgy tűnik, ez azt jelenti, hogy gondolt rá. Akkor pedig meg fogja szeretni. Ő az én ajándékom az Alkotmány Soros Módosításának Ünnepére.
– Te nyerted meg a versenyt! – hirdette ki az Állam Vezetője. – Nyereményt kapsz. A nyeremény pedig én vagyok. Érted?
 
…– Államcsíny! Árulás! Letartóztatni! – pörgött, mint egy helikopter rotorja Cjanykouszki, ámde ugyanazok a testőrök, akik kidobták az ablakon Kácja Cimasukot, most őt kapták el kezénél-lábánál fogva, és a mennyezet felé hajították. Sztasz Cjanykouszki elkapta a csillárt, arra számított, hogy ott fog lógni, amíg mindennek vége nem lesz. A csilláron ülő partizán a Sztasztól vásárolt gépfegyverrel ra-ta-ta, rálőtt… De Sztasznak nem esett baja. Akkor a partizán egy acéllövedékes csúzlit vett elő a zsebéből, ráköpött a lövedékre, célzott… és Sztasz magától engedte el a csillárt.
– Üsd-vágd! – kiáltották a partizánok kórusban, mint ahogy a „hurrát” a díszszemlén, és Artúr ijedtében a poros zsákkal fejbe vágta az Állam Vezetőjét.
Hihetetlen por kerekedett. Ám amikor egészen elült, az Állam Vezetőjének helyén csupán az üres zsák hevert. Sztasz Cjanykouszki – aki döglött lőszerrel adta el a gépfegyvereket a partizánoknak, és ez mentette meg az életét – odakúszott a zsákhoz, megmozgatta, rátapasztotta a fülét, végül pedig belenézett és rettenetes képet vágott: üres!
Rohangáltak, keresték égen-földön, de ÁVO nem volt sehol. Mindenki, bár nyakig a porban, ott volt a helyén, csak őt nem találták. Csak por maradt belőle.
A testőrség parancsnoka, az ÁVO BSZ, az Állam Vezetője Biztonsági Szolgálatának tábornoka, leporolta magát, és megmagyarázta:
– Annihiláció.
A tábornokot senki sem értette, sőt, a tábornok sem azonnal értette meg saját magát. Úgy érezte, tovább kell magyaráznia.
– Amúgy is üresfejű volt… Akár tuskóval, akár egy bunkóval fejbe lehetett volna vágni, csak nem egy üres zsákkal…
A részecskék összeütköztek az antirészecskékkel, ezután pedig nem marad belőle semmi. Csoda, hogy egyáltalán a por…
Mindenki a tábornokot hallgatta. A tábornok levette a tányérsapkáját, lefújta róla az utolsó porszemet is, majd újra felvette, fürkészve végignézett rajtuk, és elismételte:
– An-ni-hi-lá-ci-ó. Csoda, hogy a por megmaradt.
Szibériai hideg sugárzott a tábornok metsző tekintetéből, és ekkor már a hitetlenek is felfogták, hogy az annihiláció eredményeként, amiről csupán a tábornok tudta, hogy micsoda, az Állam Vezetője nemcsak nyomtalanul, de visszavonhatatlanul tűnt el.
– Miért, tett valamit a népért, hogy maradhasson? – kérdezte váratlanul Sztasz Cjanykouszki, aki először csak rálépett a zsákra, aztán páros lábbal ugrált rajta. Lev Mironavics kíváncsian pillantott Cjanykouszkira.
– Lev Mironavics, most mit csináljunk? – csapta össze a bokáját a tábornok. – Időről időre valakit csak fel kell mutatni a népnek… Vagy hagyjuk ezt a huzavonát az alteregókkal, és írjunk ki rendes választásokat?
Lev Mironavics gyászosan felsóhajtott.
– Összeültünk a Politikai Bizottságban… Gondolkoztunk, találgattunk… Úgy döntöttünk, hogy nem érett meg a népünk a választásokra. Ezért faragjatok, gyerekek, egy helyettest. De eszes alteregó legyen, legalább azt értse, kicsoda is ő valójában, és kik vagyunk mi. Különben hülyeségeket fog rólam taníttatni, a szarházi…
– De kiből faragjuk? – kérdezte a tábornok, és ki tudja, miért, Sztasz Cjanykouszkin állapodott meg a tekintete.
– Tényleg, kiből? – húzta ki magát Sztasz, aki lábujjhegyen állt a zsákon, a kezét összedörzsölte és egész megjelenésével azt hangsúlyozta, hogy teljes lélekkel a tábornok és Lev Mironavics pártján áll.
– Nos, természetesen nem tebelőled – vágott egy grimaszt Sztasz hájas képének láttán Lev Mironavics. És odabiccentett a testőrség parancsnokának Artúrra mutatva. – És mi lenne, ha őbelőle, na, tábornok? Nézd, mennyire hasonlít! Bajszos, kopaszodó… És a mancsát is a szívére teszi…
– Ha oda teszi, akkor belőle is lehet – vonta meg közömbösen a vállát a tábornok. Egy-kettő-három, kész!
És már ott is állt az Állam frissen összetákolt Vezetője, mancsát a szívére szorítva, igaz, nem egészen úgy volt felöltözve, mint a korábbi. No meg farka is volt. Egyebekben meg sem lehetett különböztetni az előzőtől.
– Átöltöztetjük – mondta kissé elégedetlenül Lev Mironavics –, de mi legyen a farkával?
– Bocsánat – vörösödött el a tábornok –, eddig sosem kellett macskából csinálnom. – És felvett az asztalról egy kést.
Artúr felfújta magát, szemét kidüllesztette, bajszát kimeresztette, és ráordított a tábornokra:
– Én mindenkiről mindent tudok! A te feladatod nem az, hogy macskák farkát vagdosd le! A te feladatod, hogy megkeresd az embereket, akik az én birodalmamban eltűnnek! Meg a banditákat, akik eltüntetik őket! Önállóan intézkedsz a hátam mögött?! Miniszterré minősítelek le! Ki-te-ke-rem a nyakadat!!! Ki-tép-ke-dem a lábadat!!!
Hű, szörnyen megijedtek… De nem mindenki.
– Nem lehet, hogy beteg? Nincs agydaganata? Ne hívjuk vissza az Alkotmány értelmében, merthogy farka van, amíg nem késő? – kérdezte Lev Mironavics, és elcsodálkozott a tábornok szederjes képén, amely sugárzott a boldogságtól, hogy új Vezetőt szolgálhat.
– Ide az Alkotmánnyal! – kiáltotta Artúr.
Sztasz Cjanykouszki fürgén előhúzta a zsebéből a mindig és mindenre kapható Alkotmányt.
– Írd! – parancsolt rá az Állam új Vezetője. – Az Állam címere egy nagy bolyhos farok.
Sztasz azt gondolta, nem lenne fölösleges pontosítani:
– Macskafarok?
– Naná, majd kutyáé! – emelte fel a farkát Artúr. – Az Állam polgárai ünnepnapokon hordják a címert, az Állam Vezetője pedig állandóan.
– Hát a macskák? – kérdezte Klaudzia Lvouna, aki még nem felejtette el, hogy kinek volt a felesége röviddel ezelőtt.
Artúr egy fintort vágott a farkával:
– Kik nekem azok a macskák, Klava? Mi közöm hozzájuk? Nekem az Államra van gondom. Ha az Államról gondoskodsz, nincs érkezésed, hogy holmi macskákra gondolj.
Klaudzia Lvounának eszébe jutott, hogy a férje, bár nemzeti-demokrata volt, de mégiscsak demokrata, és úrrá lett rajta a kétségbeesés.
– Hogy megváltoztál, Artúr! Csak a farkad maradt meg… És az is valahogy diktatórikus.
– Akkor most minden macskának le kell vágni a farkát – nézett bizonytalanul Lev Mironavics a tábornokra. – Ünnepnapokon pedig felkötni…
– Levágjuk, felkötjük, nem gond – tette félre a kést, és emelte fel poharát a tábornok, akinek az Állam új Vezetője még farokkal is tetszett, mert minden másban sokkal jobban emlékeztetett a régire, mint maga a régi. – Partizán elvtársak! Köszönöm e titkos művelet végrehajtásában nyújtott segítségüket. A maguk részvételéről ebben a műveletben, ahogy mondani szokták, síri csönd. Jó egészséget kívánok, és bízom a további
együttműködésükben. Ebben az országban minden remény csupán magukban és mibennünk van… Ennek ellenére maguk megértenek, ha poharam az Állam Vezetőjének farkára emelem!
 
… „Első Számú Rendelet! – hallották, amikor kiléptek a díszteremből, ahol Artúr azért maradt bent, hogy azonnal diktáljon, Sztasz Cjanykouszki pedig, hogy rögtön feljegyezze. –
A szociális-politikai feszültség oka a társadalomban a fejletlen farokcsont, amelyre mint a múlt rendszer csökevényére tekintenek. A Kulturális, a Mezőgazdasági és az Egészségügyi Minisztérium haladéktalanul tegye meg a szükséges intézkedéseket annak érdekében, hogy a polgárok eme csontja bolyhos farokká fejlődjék ki…”
– A Kulturális Minisztérium hogy jön ide? – nézett hátra Klaudzia Lvouna, de Lev Mironavics nem hagyta, hogy megálljon. Atyai gyengédséggel, de egy volt első titkár szigorával lökte meg a farokcsontjánál, ahonnan az Első Számú Rendelet értelmében már ki is dudorodott egy kis farkinca.
 
…Az udvaron meleg volt és kellemes csönd. Ami a rezidencián történt, nem zavarta a természetet.
– Miau! Miau! Mi-a-a-u! – hangzott fel metszően a rezidencia fölött. Feltekintve meglátták, ahogyan két macska szétszaggatja az Állami Zászlót és helyette azt a szürke zsákot vonja fel, amelyben Klaudzia Lvouna a hatalom csúcsára vitte Artúrt.
– Zsák: jó ötlet… – fintorodott el a macskaordítástól Lev Mironavics. – Egy zsák az jelkép is, hasznos is, a nép is megérti…
Klaudzia Lvouna az apja vállára hajtotta a fejét, dorombolt, mint egy cica, és megkérdezte:
– Apa, igaz, hogy a kandúrok a filozófusokra hasonlítanak?
Lev Mironavics mélyen gondolataiba merült, eszébe jutott valami, és megvonta szabadon maradt vállát.
– Nem tudom, Klavanyka… Sürgölődött a környezetemben egy filozófus, de hogy hasonlított-e egy kandúrra, nem emlékszem… Több filozófussal pedig nem esett dolgom.
A rezidencia sötét ablakai hirtelen kivilágosodtak, kinyíltak, és fejjel előre emberek repültek ki, egyik a pázsitra, másik a betonra, megint mások a lépcsőfokokra…
– Gyilkosok! – húzta össze magát Klaudzia Lvouna.
– Á, nem ölnek meg senkit – nyugtatta meg Lev Mironavics. – Káderváltás van.
„Bu-bumm!”, lőtt a levegőbe az egyik ablakból a tábornok, és az Állam fővárosának egén kivirágzott az ünnepi tűzijáték. Tarka fények villantak fel és aludtak ki, lebegő füstöt hagyva maguk után…
– Akkor is milyen gyönyörű! – nyávogta apja vállán Klaudzia Lvouna, tekintetét az égre emelte, ahol könnycseppekként csillogtak zöld és sárga, rózsaszín és kék, piros és fehér fényecskék…
Egy maroknyi ember lődörgött céltalanul az utcán, a rezidenciával szemben. Értetlenül vakargatták kis farkukat, és a szürke zsákot bámulták, amely ott lengett a fényekben játszó égen. Valaki közülük, mintha önmagát vigasztalta volna, megszólalt:
„Eh, annyi baj legyen… Lyukat vágok hátul a gatyámon, és mehet az élet tovább. Sőt, szellenteni is egyszerűbb lesz…