Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Dühös kutyás bejegyzés

2012-02-03 14:15:35

Esze Dóra írása

Kutyás vagyok. Ez egy hosszú történet rövid mondatban. Olyasmi, mint amikor az ember rajong a fociért vagy belgának születik. Tábortüzes esték egész során át lehet mesélni, mi minden bújik meg az egyszerű kijelentésben, filozófiát, életszemléletet, tapasztalati minőséget, vonzalmat, beállítottságot sőt hajlamot foglal magába. Rengeteg idő volna kifejteni.

Kutyás vagyok, noha a kutyám sajnos nem velem lakik, ritkán tölt velem huzamosabb időt, és ehhez nemrég feltűnően megkutyaszigorodott, bár egyébként továbbra is töretlenül rajongott kerületemben nincs is sok kedvem mostanában.

Ma reggel az iskolába menet pici kutyára lettünk figyelmesek. Olyan apróra, hogy le sem kellett guggolnia ürítkezni. Elvégezte a dolgát és ment tovább, a faj jólismert szokása szerint. A kutyák hisznek az itt és mostban, sosem néznek hátra.

A gyerekeim találgatni kezdték, vajon kóbor-e. Két kisfiam súlyosan érzékeny az elhagyatott élőlények fájdalmára. Az egyikük még a kipotyogott mexikorn sorsán is képes aggódni. Nem is szeretném, ha ez megváltozna. Nyakörvet nem láttunk a négylábún, de mielőtt átadtuk volna magunkat az együttérzésnek, megjelent a gazdája egy zöld bőr hevederpórázzal. És hívta a kutyáját.

Kutyás vagyok, tudom, mi folyik éppen az Újlipótvárosban kutyások és nemkutyások között. Ha bárki ismeretlenként szóba elegyedik bármelyik kutyással az utcán, szintén megtudhatja. A kutyásokból gombnyomásra dől a panasz. 1999 óta ismerhető az a rendelet, amelynek értelmében sétához kötelező a póráz. Ám valamiért ebben az évben erősödött meg a szigor ezzel kapcsolatban.

Több gazditól hallottam, hogy a közterület-felügyelők szabályosan meglapulnak a bokrokban, kifigyelik, ki hágja át a szabályt, és mint a kommandósok, ugranak, csak talán nem akkora fizetésért. A kis Szent István park két szegmensén eltávolították a kapukat. De jure talán nem volt az kutyás hely soha, de facto azonban azóta, hogy felújították a nagy parkot.

Nyilván jogilag nincs igaza annak a sok száz embernek, akinek ezzel fejbe rúgták a napi rutinját, de azért ez a kerület nem arról híres, hogy így akarjon elintézni ügyeket, bajokat. Többek közt ezért szeretünk annyian itt lakni. Gondolom.

Amikor ma reggel felbukkant egy kétlábú a négylábújáért, őszintén megkönnyebbültem, hogy utóbbi tehát szerető otthonban él, nem szorul a közértek mögött rohadó táplálékra. „Kakilt a kutyus”, mondtam a gazdájának, kutyás a kutyásnak. „Aha, köszi”, felelte ő, és hátat fordított. Nekem, a kutyájának, a kutyája kis szarcsíkjának, a problémának.

Utóbbit értem a legkevésbé. Az ember, ha kutyás, már vakon, reflexszerűen gyűjtögeti a nejlonzacskókat, és rég észre sem veszi, hogy csinál valamit, amikor lehajol az aszfaltra a kellő pillanatban.

„Gratulálok”, szaladt ki a számon.

Tény, megengedem magamnak az élt, ha jogos. Ez afféle luxus hobbi: szólok, ha tudom, hogy van miért szólnom. Senkitől nem kívánom, hogy tessen neki, ahogy tőlem sem kívánnak ilyesmit azok, akik szakmai helyzeteken kívül is kiugrasztják belőlem a verbálnindzsát.

„Szerintem visszafordul a zacskóért”, jegyezte meg az a gyerek, aki megsiratja a pocsétába ment ropogtatót. És én hálás voltam neki, hogy mindenben a jót feltételezi. Még akkor is, ha visszafelé nem tudtam megállni, vetettem egy pillantást az utca azon pontjára, ahol a kicsi kaki megpihent.

Ott hevert, érintetlenül.

Vérzivataros bosszúra szántam el magam: elővettem egy zacskót a táskámból, az ember egy idő után reflexszerűen ezzel jár, és bebugyoláltam, majd kidobtam a végterméket. Legalább hatvan lépést kellett tennem a speciális kukáig.

De nincs ebben semmi különös. Nem vagyok ettől a mozdulattól sokkal aranyosabb, mint nélküle.


Csak kutyás.

 

Esze Dóra