Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



György Péter könyve

2011-09-17 08:57:09

A jeles művészettörténész, esztéta, kritikus, muzeológus, médiatudor, ősbölcsész, örök tanár, kis- és nagyokos természetesen már számos kötetet jelentetett meg, hiszen szorgos ember és őfelette, ővele is eljár lassan az idő.

De ez a könyv más, mint az eddigiek. Benne van egy kicsi az összes többiből; van benne művészettörténet, esztétika, kritika, múzeum, bölcsészet, média, pedagógia, kicsi és nagy okosság. De azért ez mindenek előtt az emlékezés és felejtés könyve, apakönyv, no meg a Kádár-kor könyve. Gondolhatnánk azt is, hogy zsidó könyv.  De nem az. Aminthogy Magyarországon nem volt soha zsidókérdés. Magyarországon csak és kizárólag magyar kérdés volt. És zsidókérdés nincs ma sem. Magyarkérdés van. Az viszont súlyosan.
Súlyos ez a könyv, az Apám helyett is

Szokásom szerint este olvastam, de aztán letettem erről, mert nem tudtam elaludni. Nem is lehet gyorsan olvasni, jó pár napos munka, még pedig embert próbáló, fáradságos munka földolgozni, ha egyáltalán lehet használni ezt a kifejezést.

Az én könyvem is ez, s nyilván sokunké. Minden különbözőség dacára az – például az én apám soha nem tagadta meg a múltat és – bár nem volt zsidó – lezsidózottságával büszkén-dühösen kérkedett. Mégis megszámlálhatatlan közös szál van György Péter családja és az én családom szövevényes históriáiban.

Az Apám helyett őszinte, kemény írás; a – már rég nagypapa – fiú megpróbálja megérteni benne és általa, hogy az atya miért temette el önnön múltját, zsidóságát, túlélő mivoltát, miért és hogyan keveredett a „népiesek”, sőt antiszemiták, szélsőjobbosok közé, miközben többé-kevésbé maradt, ami a fölszabadulás után lett: hithű kommunista.

Megtalálta-e a fiú a választ? Hát azt nem. De talált sok minden egyebet. Sok kérdést mindenekelőtt. És az sem kevés.

Nem hibátlan a könyv. Pedig jól indul, első mondata tökéletes: „1944. június 15. és szeptember 30. között a szerbiai Bor városának rézbányájában, illetve a közeli Leznica falvában lévő altáborban volt munkaszolgálatos apám.”
Ha ilyen szép, szikár, szabatos mondatok sorakoznának háromszáz lapon át, alighanem páratlan opuszról lehetne referálni.

De aztán a tudós esztéta túlságosan gyakran – maga számára tán észrevétlenül – vált át az általa évtizedek óta megszokott bölcsész tolvajszlengre.

„Mi, mai magyarok,  a fájdalmas tényeket feltáró, a fejlődést elősegítő társadalom- és kultúrtörténeti diskurzusokat, végiggondolt múzeumpolitikát egyaránt mellőző, elhallgatott félelmek, fantomok árnyékában, az önkényuralmi rendszerek egyenlő megítélésének mániájával elfoglalt emlékezetpolitikai nyilvánosság, tehát egy direkt politikai érdekek mentén szabályozott, ahistorikus normatív reprezentáció szabályai között élünk.”

Jaj, istenem, hát miért kell ez? Én értem, hisz megtanultam ezt a nyelvet is, ugyanazon iskolába járván, ugyanakkor, mikor és mint a szerző. No de hát miért nincs egy szerkesztő annál a Magvetőnél, aki azt mondaná: „Drága Péter, ez egy pedagógiai szándékú könyv is, jó lenne, ha ebbe nem csak művtörisek és esztétikusok néznének bele…”

No mindegy…

Nagyon szép a könyv vége is, egyszerű, érthető, ha nem is egészen igaz.
És a kettő, az eleje és a vége közt is rengeteg meggondolt gondolat, remek történet, bölcs elemzés, emberi mélázás olvasható. De az egész mintha ömlesztve és aztán összerázva lenne; hiányzik belőle a szerkezet, a váz.
Pedig a kazalból annyi szíven ütő mondat, bekezdés bukik ki. Például: „Vajon hány estén jutott eszébe, hogy ez a nap is anélkül telt el, hogy meg akarták volna ölni?”

És van még egy hiányérzetem. Miközben a könyv végén nyolc oldalon soroltatik a szakirodalom és szakemberedelem, miközben György Péter szerzők és művek százait citálja – Ottlik és Nádas kiemelten szerepel –,  nem értem, miként lehető, hogy meg sem említtetik Szép Ernő, Karácsony Benő, Sárközy György, Szerb Antal vagy Kardos G. György neve. A „lezsidózott”, zsinagógában soha nem járt magyar írókról alig esik szó.

Különösen furcsa Kardos G. György mellőzése, hisz Kardos épp úgy „bori” volt, mint György Péter apja, és épp úgy nem tudta, nem bírta megírni végül a nagy „bori könyvet”. Ez a nem bírás, hát éppen erről próbál beszélni a szerző. György Péter éppen ezt járja körül: megírható, átélhető, túlélhető-e a túlélés.
És Kardos is azzal küzdött, amivel az apa is – Borban a keret magyar katonákból állt. Nem németekből. És a boriaknak számtalanszor kellett megtapasztalniok, hogy honfitársaik kegyetlenebbek velük, mint a németek. Ahogy a magyar csendőrök és nyilasok is gyakorta szadistábbnak bizonyultak, mint a német fasiszták. Akik csak parancsra öltek. A nyilas, a csendőr, a keretlegény viszont önként és kéjjel, legalábbis gyakorta úgy.
Ezt megemészteni a túlélőnek, aki igaz magyar embernek tudta magát, ezt megemészteni, feldolgozni bizony talán nem is lehető. Ez a munka bizony miránk maradt és még inkább az utánunk jövőkre. Mert mi most éppen kevesen vagyunk, és olyan hazában élünk, amely a gondolkodás, a ráció, az őszinte szó ellen fenekedik megint.

De nincsen más út, járható.

Ahogy Kardos tárcáiból mégiscsak elősejlik a fájdalmas história, úgy György papa is végül csak megőrizte bori naplóját, odaadta azt gyermekeinek, és ha meg is hagyta, hogy halála után semmisítsék meg a füzetet, ezt nyilván maga sem gondolta komolyan. Küzdött a papa a múlttal, küzdött egy életen át, és végül alulmaradt, persze, hisz a múltat nem lehet legyőzni.

És ezért nincsen igaza György Péternek, amikor könyvének utolsó bekezdésében hiábavalónak és végleg nyomtalannak, eltűntnek véli apja életét. Semmi sem tűnik el nyomtalanul. Egyszer minden megkerül és megmarad.

Magányosan battyog az úton György Péter, néhányan mennek csak, elszórtan, ritkásan véle egy irányba. Szembe száguld vele a szekér, majd eltapossa őt, ahogy mellette elrobog vakon, Magyarország szerencsétlen, koszos, széteső szekere, bakon az őrjöngő, eszement, részeg kocsissal, mellette néhány mindenre és bármire kapható suttyó legénnyel és a kocsi öblébe bezsúfolt, szólni már nem tudó, nem merő döbbent utasokkal.
Föl fog borulni a kocsi, el is fog égni tán, és akik kimenekülnek belőle, azok kétségbeesetten indulnak a másik irányba, az emberség, az őszinteség, a bátorság, a magyar szó felé vissza majd.

Lehet, hogy György Pétert már nem lelik fel, de könyvét biztosan. Abból is meríthetnek majd erőt, új életet, új Magyarországot kezdeni.

Bächer Iván