Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Kispest-Vasas

2011-10-04 19:12:52

Gerlóczy Marci jelenti a Bozsik Stadionból

A véletlen úgy hozta, hogy ismerek egy Kispest-drukkert. A véletlen hozta így, nem egy véletlen. Mert vannak a véletlenek és van a véletlen. A véletlen hoz valamit, egy véletlen folytán pedig történik valami. Ez pedig elgondolkodtató.

Mert hiszen ha különbséget lehet tenni véletlen és véletlen között, akkor hál’ istennek végre bizonyítást nyert, hogy minden véletlen. Többé nem kell vitatkoznom senkivel. A sorsunk felett magunk rendelkezünk. Eldönthetem például, hogy otthon maradok és végignézem a Kispest-Vasas meccset a tévében, vagy belátom, hogy pillanatnyilag még szobaantennám sincs, ami miatt a kocsmába kényszerülök, avagy fogom magam és elindulok a napsütötte Kispest felé. Mielőtt azonban e mozgásos epizódok valamelyikének kivitelezését kilátásba helyezném, maga a döntés az, ami mozog. Izeg-mozog odabent. Mennem kell, ez nem kérdés. De hogyan, kivel? Hiszen magam mondtam, hogy az ember nem jár meccsre egyedül.  

A Kispest- drukker nem egyszerű drukker. Ő a magból való. Egyszer volt szerencsém megtekinteni, amint kulturált körülmények között összecsapott az újpesti ultrákkal egy angyalföldi edzőterem ringjében. A ring egyik oldalán újpestiek álltak, a másik oldalán kispestiek. A nyolc-tíz versenyző szépen sorjában egymásnak esett a ringben. Nem volt gond. Bunyó volt. A drukker felesége és én a perifériáról néztük őket. Aztán úgy a hatodik párbaj tájékán, amikor már – mint a játék közben megvaduló kutyák – kezdtek belejönni a fiúk, egy kispesti érdekeltségű fiatalember odalépett hozzánk.
    - Azt hiszem jobb lesz, ha ti hazamentek.
    - Úgy látod?
    - Menjetek szépen, jó?
    - Jó.
Elindultunk az egyetlen kijárat felé és hazamentünk. Tömegiszonyom lévén mindig ellenőrzöm a kijáratokat, ha bemegyek valahová. Ez az iszony – a szabadidőm eltöltési formáinak tükrében – természetesen csak olyan tömegekre vonatkozik, amelyek helyváltoztatási szokásaik révén alkalmatlanok a terület kulturált elhagyására kényes szituáció esetén. De ott Angyalföldön felmerült bennem a gyanú, hogy nem csupán a tömeg lesz az, amelyik megnehezítheti majd az objektumtól való elszakadásomat, hanem a tömegben buzgó, maradásra csábító akarat is. Az pedig nagyon lila és nagyon vörös látvány. Nagyon fehér és nagyon fekete.      

Tárcsázom hát a drukkert.
    – Drága Lajosom, miben segíthetek?
Elmondom neki a tényállást, és felteszem a kérdéseimet. Elsősorban arra vagyok kíváncsi, miként juthatok el a Bozsik stadionig, de az a körülmény sem hagyna hidegen, ha ezt vele tehetném meg. Akkor aztán beláthatnék az ördög szoknyája alá, ahol izzik már a gyűlölet tűzvörös lángja. De ez a kép csak egy pillanatra villan fel előttem, erre sem előtte, sem közben, sem utána nem gondoltam. A kíváncsiság hajt, és közben elfelejtem, hogy Vasas-drukker lettem. És egy Vasas-drukkernek a táborában a helye.
    – Ja, ma meccs van, tényleg. Sajnos én ma fotelultra vagyok, megyek a Balatonra.
   A fotelultra felfesti nekem az utat a Kispest-pályáig. Metróval a Határ útig, onnan a 42-es villamossal a végállomásig. Ekkor még nem sejtem, hogy jelen pillanatban vágányzárból kifolyólag a metrónak is a Határ úton található a végállomása, a 42-es villamos utolsó megállóhelye pedig valóban a vég állomása. Itt nyugszik a Kispesti temető. 16 hektáron. Itt nyugszanak 1920 óta a kispestiek, és feltételezhetően nyugszanak itt azok közül a kispestiek közül is, akik kispestiek. Mármint hogy drukkerek.
   A temetőről való elmélkedés és gondolkodás lehet nemes érzelmektől ragyogó elfoglaltság, de figyelembe véve, hogy Kispest-meccsre készülődöm, inkább nyugtalanít kicsit. Túl sok minden jön itt össze. Metró, távolság, magány, vendégszektor, temető, vihar. Merthogy azt is jeleznek. Előre. Így aztán hátizsákot is viszek, a hátizsákban pedig sógorom tűzpiros esőkabátját.


Gold Jenő barátom – aki számításba jöhet, mert gyermekkorát Wekerlén töltötte, tehát adott esetben csábítható – fosik a messzi Budán. No nem a Kispesttől, hanem valami vírustól. Hogy e fosásból jobb kedvre derítsem, a Google Earth segítségével kiszámolom a távolságot a pesthidegkúti kertben található olvasószéke és a Bozsik Stadion 9, 15 méter sugarú kezdőkörének mértani közepe között. A széket is, a középkezdést jelölő fehér pontot is megtalálom. 19, 83 kilométer. 780 637, 69 hüvelyk. 641, 95 szögmásodperc.
   Azt is tudom azonban, ha netán mégis velem tartana a meccsre, előbb hazamenne a Pannónia utcai lakásába, ami a székétől 8, 81 kilométerre található, a Pannónia utcából pedig elmennénk a Bozsik Stadionig, ami további 11, 14 kilométer.
   Miután ezzel mind megvagyok, nem nehéz kiszámolnom, nekem mennyit kell megtennem a Bozsik Stadionig, hiszen Gold Jenő és én mindössze két házra lakunk egymástól. Az ablakokat is megtalálom. 177, 84 fokos irányszög mellett a távolság 0, 09 kilométer, azaz 87, 61 méter. Ennyivel lakom messzebb a Bozsik Stadiontól légvonalban.

Tárcsázok még egy-két számot. A Kölyök nem tart velem, mert ő évekig hivatalból járt ki, és ha van valami, amit a hivatali ideje alatt megutált, az a magyar labdarúgás. Megért ő engem, tudja, mi a célom, ismeri az indítékaimat, de ki nem jön. Emlékszem, egyszer elkísértem egyik hivatali útján a Népstadionba, ahol a Ferencváros csapata a Feyenoordot fogadta. Ott ültünk a keménymag közepén. A tábor rákezdett. Ki nem ugrál, szar újpesti, hej, hej. Ki nem ugrál, szar újpesti, hej, hej.
   Engem különösebben nem zavart, hogy szar újpestinek neveznek, aminthogy az sem zavarna különösebben, ha azt mondanák rám, te koszos mongol. Ennek két oka van. Se újpesti, se mongol nem vagyok. A Kölyök ellenben Újpest-drukker, és mint ilyen, az agyában keletkező légköri nyomás hatására a füléből csak úgy özönlött kifelé a túlhevített gőz. Ült mozdulatlanul a Fradi-tábor kellős közepén és meredt maga elé.   
    – Majd talán Diósgyőrbe – mondja. – De csak hogy lássam a pofádat.
Ez még odébb van. Mindjárt meg is nézem, mikor. 2012. május 12-én. Amikor már újra ragyog majd a nap, ami idén július elején feladta a ragyogást. A második hívást azért kezdeményezem, hogy egyáltalán ki tudjak menni a meccsre. Mert nincs egy fillérem sem.
    – Meg akarod menteni a csapat becsületét, Brumi?
    – Hát persze.
    – Akkor találkozunk a kapuban.
Brumi megmenti a csapat becsületét. Megígéri, ha teheti, belenéz majd a meccsbe. Mindez nem rajta múlik, hanem az asszonyon: hogy akar-e az ALDI-ba menni avagy sem. Az természetesen nem kérdés, hogy az ember akar-e az ALDI-ba menni, csak az a kérdés, hogy mikor.  
   A Fáy utcában történtekből okulva tökmagot is vásárolok, és iszom egy Carlsberget Brumival a Pozsonyi úton. Immáron minden adott ahhoz, hogy kilőjem magam Újlipótvárosból. Lajos has been activated. All three engines are in good shape.     
 
 Úton Kispest felé. Ahol egy perc az élet. Remegek én, légy az enyém, ne várj.
   Az útvonal egy darabig nem ismeretlen. Jártam arra három évig és most ugyanott állok a villamosmegállóban, ahol azalatt a három év alatt álltam. A legutolsó ajtónál. Így csupán egy lépésre lesz az aluljáró, és nem kell átvágnom a tömegen. Ezt csináltam három éven át minden reggel, amikor iskolába mentem a Nagyvárad térre. Most is menni fog. Emlékezetből.
   Az aluljáróban műsoroznak. Két fiatalember gitározik, egy pedig a mikrofonnál áll. Térít. A lába remeg. Úgy mozog, mint Elvis a pszichiátrián két hónappal a halála után. A szeme vizenyős. Vöröses szőke haja zsíros. A köldökéig felhúzott nadrágjának köszönhetően jól láthatóak a heréi. Azok is ide-oda lengenek, ahogy a fiatalember küzd a benne tomboló jósággal és szeretettel. A két kolléga pengeti a húrokat. Lelkük már réges-régen a gitár üres testébe morzsolódott, mint a pernye. Ott vezekelnek darabokra hullva a gitár testének mélyén, onnan hallgatják a frontember szónoklatát. Megállok. Közelebb megyek. A frontember kiszúr. A herék megnyugszanak kicsit. „Isten szereti az életet. Mert ő valóban szeret. Neki nem mindegy, hogy mit csinálsz. Nem mindegy, hogy hogyan gondolkodsz. Isten cselekszik érted. Isten gondol rád. Isten hív téged. Isten valóban hív. Abból az életből, amit most élünk, a saját magunk tudása, tehetsége, tanulása és kívánságai által élünk, ez nem az az élet, amit Isten számodra elrendelt ezen a földön. Ez nem az az élet.”
   A fontosabb szavakat a popsztárokra jellemző homo-erotikus affektálással mindig elnyújtja kicsit. Isten gondol ráááád. Isten valóóóóban híííív. Ez nem az az ééélet!


Nézz oda, ez igazat beszél – gondolom magamban. Ez tényleg nem az az élet. Abban az életben, amit magamnak elképzeltem, csak 210 forintba kerül egy metrójegy és nem 320-ba. És ez még nem minden. Ennél még cifrábbakat is tudnék mondani.
   Lyukasztok és megyek. Ugyanoda állok, ahová régen is álltam. Ugyanott várom a szerelvényt. Ugyanott szállok fel, ugyanoda ülnék le, ha tudnék. Jobbra a kétszer két személyes üléseket két fiatalember fogalja el. Mindketten baseball-sapkában vannak. Szakadtak, koszosak. Alszanak. Balra nézek. A hosszú sorok innenső végében még két baseball-sapkás ül. Mind a négy fiatalember ugyanúgy néz ki. Feltehetőleg erdélyi magyar vendégmunkások. Kettő alszik, kettő ül. Egymáshoz nem szólnak. A fényt várják az alagút végén.
   Rég metróztam, de hát nem is a metró az, ami változott. A metró ugyanolyan, legfeljebb egy kicsit koszosabb lett. Az emberek is ugyanolyanok, csak ők is kicsit koszosabbak lettek. Ha mindenáron különbséget kellene tennem aközött, a metró vagy az emberek lettek-e koszosabbak, úgy természetesen nem a metrót jelölném meg. Az emberek jóval koszosabbak, mint a metrójuk, ami már jó húsz éve elavult.
   Az egyik erdélyi feláll. A Nagyvárad tér következik. Int a vele szemben ülőnek, de nem szól egy szót sem. Ellenőrzi a másik kettő álmát. Egy megállóval később a mellettem ülő áll fel. Ő a Népligetnél távozik. Az egyik alvó felriad.
    – Aludj, még ráérsz.
Az, amelyik ráér, az Ecseri útnál leszáll, az utolsó pedig a Pöttyös utcai megállónál távozik. Furcsák ezek az erdélyiek, annyi szent.     


Közeledünk. A metró és én. Az aluljáróban vásárolok magamnak egy szelet pizzát, mert megéheztem. 270 forintért adják. Elindulok a fény felé. A lépcső tetején egy hajléktalan ül. Megszólítja az előttem lépkedőt.
    - Bocsánat, elnézést, egy szál cigarettát…
    - Menjél el dolgozni.
    - Nem tudok, beteg vagyok.
    - Akkor meg ne dohányozz!
A pizza forró. Most jött ki a kemencéből, én pedig most jöttem ki az aluljáróból. Megkeresem a 42-es villamos végállomását. Várok. Vörös és fekete színek után kutatok, őket követem majd, ha felszállok. Így szól a mellettem ülő Kispest-drukker:
    - Te nézd, Gabi! Audiovizuális utas tájékoztatással szerelték fel a villamost!
Gabi hátrafordul. A hannoveri villamos vezetőfülkéje fölött egy monitor látható, a monitoron egy szarvas. A szarvast néha felváltja egy grafika, ami állomásokat jelöl, de felirat ezek mellett nem szerepel. Csak állomást jelölő pontok és a kanyargó sín. Mintha a nagy semmibe tartanánk az Ady Endre úton.

Fáradt karokkal és kesergőn
Hideg síneket szorítok
S várom alkonyban a halált
Bábel alatt, rőt, őszi erdőn.

Végállomás. Leszállok. Az út véget ért. A házak is. Alig ötven méterre már vörös és fekete minden. Már látni a fényeket. Hátranézek, hogy felmérjem, honnan jöttem és merre kell majd távoznom. Olyan az egész, mint egy tölcsér. Ott, ahol az ember eléri a pályát, a delta átmérője nincs harminc méter sem. És ha ez a bejárat, akkor ez a kijárat is, azt pedig, mint említettem, én mindig ellenőrzöm jó előre. Mert a másik oldalon a temető van, balra és jobbra pedig a rozsda temetői, a Hengersor és a Vaslemez utcák közé ékelt gyárépület, a valaha volt Hofherr, majd Vörös Csillag Traktorgyár és a gránitgyár felé futó vasúti sínek.
   A felhők is szépen gyülekeznek. Erős szél fúj a messzi Angyalföld felől. Vasas-drukkert nem látni. Húsz perc van a meccsig. A megállóban egy kocsma. A kocsma előtt férfiak, vörös és fekete férfiak és lányok. Most vagy soha, Lajos. Bemegyünk. Mi most oda szépen bemegyünk. Stendhal azt mondja a Vörös és feketében, hogy a bátorságot nem lehet megtanulni. Jó. De a gyávaságot figyelmen kívül lehet hagyni. Ezt meg én mondom. Én nem vagyok bátor, de hajlamos és hajlandó vagyok tudomást nem venni erről egy cél érdekében. A célom pedig egy sör.
    – Egy pohár sört kérek szépen.
    – Csak üveges söröm van – mondja a kopasz úr. Igen kedves és készséges. A pólóján az amerikai hadsereg valamelyik emblémája látható. A pultnál rajta kívül még ketten tartózkodnak. Egy úr a barátnője kiskutyájával, most hozta a fodrásztól, és egy nagyon feketébe és nagyon vörösbe öltözött, nálam úgy negyvenkét fejjel magasabb fiatalember. A kocsma berendezése egyszerű, de a tévé nagy, mint a lelkesedés.
    – Egy Heinekent kérek szépen.
    – Poharat kérsz hozzá?
    – Nem, köszönöm.
    – Hogy akarsz inni egy pohár sört, ha nem kérsz poharat?
Erre már nincs időm válaszolni. Beront három úr.
    – Halljuk, halljuk, tedd be!
A csapos elmosolyodik és a szórakoztató elektronikához lép. Felcsendül a nóta. Lendülnek a karok. A hangulat a tetőfokára hág. Énekel a kocsma népe. Németül.

        Ob’s stürmt oder schneit,
        Ob die Sonne uns lacht,
        Der Tag glühend heiß
        Oder eiskalt die Nacht.
        Bestaubt sind die Gesichter,
        Doch froh ist unser Sinn,
        Ist unser Sinn;
        Es braust unser Panzer
        Im Sturmwind dahin.
          
        Mit donnernden Motoren,
        Geschwind wie der Blitz,
        Dem Feinde entgegen,
        Im Panzer geschützt.
        Voraus den Kameraden,
        Im Kampf steh’n wir allein,
        Steh’n wir allein,
        So stoßen wir tief
        In die feindlichen Reihn.
          
        Wenn vor uns ein feindliches
        Heer dann erscheint,
        Wird Vollgas gegeben
        Und ran an den Feind!
        Was gilt denn unser Leben
        Für unsres Reiches Heer?
        Ja Reiches Heer?
        Für Deutschland zu sterben
        Ist uns höchste Ehr.
          
        Mit Sperren und Minen
        Hält der Gegner uns auf,
        Wir lachen darüber
        Und fahren nicht drauf.
        Und droh’n vor uns Geschütze,
        Versteckt im gelben Sand,
        Im gelben Sand,
        Wir suchen uns Wege,
        Die keiner sonst fand.
          
        Und läßt uns im Stich
        Einst das treulose Glück,
        Und kehren wir nicht mehr
        Zur Heimat zurück,
        Trifft uns die Todeskugel,
        Ruft uns das Schicksal ab,
        Ja Schicksal ab,
        Dann wird uns der Panzer
        Ein ehernes Grab.

    
Iszom a sört. Szorítom a sört. Stendhal azt is írja: „Ha valaki ártatlan, s nem ismeri a gyűlölködő indulatokat, kétségtelenül hosszabb ideig marad fiatal.” Amennyiben ez igaz, akkor én ott a sörömmel a Wehrmacht Páncélos indulójának hallgatása közben éppen azon voltam, hogy tíz percen belül elérjem a nyugdíjkorhatárt. A szeretet fiatalít, a gyűlölet ráncba visz. Immáron élettanilag is felkészültem a Kispest Honvéd–Vasas-Híd találkozóra.
   A fiatalember megszólítja a kutyást. Én kilépek.
    – Gyere ide közelebb, hogy tudjatok beszélgetni – mondom, és megkerülöm a fiatalembert.
    – Maradj csak nyugodtan.
    – Nem, kösz.
    – Mondom maradj. Nem szeretem, ha a hátam mögött állsz.
Visszakísér a helyemre. Néz. Mélyen a szemembe néz és haragszik, mert kiszúrt. Abban a pillanatban kiszúrt, hogy nem ismertem a szabályokat. Hogy nem engedelmeskedem. Gyorsan felhajtom a sört. A szívem elkezd verni.
    – Csak nem mész?
    – De, köszönöm. Szevasztok

Rendben van, innen kijutottam, de ahová tartok, ott akad még az úrhoz hasonlóan kedves ember, abban biztos vagyok. A szél egyre erősebben fúj, és most már esik is. A keménymag a bejáratnál gyülekezik. Ha itt veszek jegyet, akkor nincs probléma. Akkor bemegyek közéjük és megnyugodhatok. De ez túl könnyű lenne. Nekem a Vasas-táborban a helyem, vagy legalábbis ekkor még azt hiszem. Az embernek tudnia kell, hol a helye, mert ha nem tudja, hol a helye, akkor nem ember. Az embernek az a dolga, hogy más emberekkel legyen egy helyen, ahol egy másik embert embernek szólíthat. Ebben – tapasztalataim szerint – az emberek között nagy az egyetértés. Más, jóval kevesebb ember által képviselt tapasztalataim szerint ez az egész átverés, és azok, akiket embernek gondolunk – akik szeretnek egy helyen összegyűlni és ott egymással interakcióba lépni –, valójában állatok.  

Elindulok a pályát körülölelő, szögesdróttal őrzött fal mellett, amely a vendégszektor felé vezet. Az emberek elmaradnak. Az állatok is. Egyedül vagyok. Tudom, ha most itt szembejön valaki, gond nélkül leszúrhat. Azt is tudom, ez nem fog megtörténni, de jobban foglalkoztat a gondolat, hogy megtörténhetne. Gond nélkül. Mert a Hofherr gyár fekete falán és kéményén kívül senki sem látja, őrzi ezt az utat.
   Kiérek a sarokra. Áznak a virágok és a sírkövek a temető bejáratánál. Nedves szürkeség. Salak. A betonfalból kiálló rozsdás rudak. A betonfalon feliratok, az idelátogató ultrák üzenetei. Megveszem a jegyemet. 1460 forint. Negyven forinttal olcsóbb, mint odahaza a Fáy utcában, de ugyan ki az a drukker, aki ezt a negyven forintot visszakéri. Idegenben. Ugyan!

Megyek a sörért. Dobozos Borsodit kapok és két poharat, mert úgy habzik a sör, hogy fél órába telne, ha az úr a rács mögül ki akarná nekem tölteni. Az úr a rács mögül kénytelen kitölteni azt a sört, mert a dobozt nem bocsáthatja rendelkezésemre. Ezenkívül az úrról, aki a rács mögött van, még azt is el kell mondanom, hogy hasonlóan gondolkodik, mint én. Ugyanazokkal a jellegekkel ruházza fel a körülményeimet, ugyanúgy határozza meg a helyzetemet, mint én az övét. A srác a rács mögül. Az egyik. Merthogy a szektorunk közelében található italárusító a szektort elválasztó rácsok mögött található. Azon túl egy hosszú, üres szektor nyúlik el, ami után már a katlanhoz érnénk, ha tehetnénk és ha akarnánk. Ott várja a kezdőrúgást a kispesti keménymag.  
    - Valami magja van?
    - Utolsó tökmag
    - Mennyi?
    - 150.
    - Kérem.
A műbőr kabátos fizet, fogja a tökmagot, de még egyet odaszól.
    - Meleg a sör. Olyankor habzik.
   Na igen. Ezt tudtam. Csak azt nem tudtam, hogy a tökmag olcsóbb, mint a Pozsonyi úton. Azok után, hogy odahaza hatszázat kértek el tőlem a tökmagért, erre nem számítottam.

Ami a mérkőzést illeti, azzal sokat nem tudtam foglalkozni. Túl sokat kivett belőlem a köret. Megfeküdte a gyomromat. Elsősorban az, hogy a fiatal Vasas-drukkerek szurkolási szokásait tanulmányozzam. Ahogy elnéztem őket, az jutott eszembe, ez az egész magyarkodás meg rovásírás meg miegymás semmiben nem különbözik attól, ha valaki teszem azt Madonnáért vagy a zen buddhizmusért rajong. Hogy ezek a fiúk és lányok ott a táborban csak követik a divatot. A divat pedig változik, az a dolga, hogy fel-le liftezzen, mint egy mentős a kórházban. Most az alagsorban vagyunk. Lent a hullaházban, ahol csöpög a csövekből a víz és zúgnak az aggregátorok. Ahol nagy a homály, és csípi az orrot a hullaszag. Ez van.
   Azzal is tisztában vagyok, hogy vannak, akik nem követik a divatot. Akik mindig ugyanolyan ruhába járnak. Télen-nyáron. Akik tényleg komolyan veszik a dolgukat, nem foglalkoznak a változó világgal, feláldozzák az életüket, a személyiségüket, és vissza soha nem táncolnak. Túl erős és macsós és véres elveket választottak ahhoz, hogy változtathassanak rajta. Nincs visszatáncolás. A gyűlöletből nincs visszatáncolás. Nem mondhatom azt, hogy az erőt, amit képviseltem, eldobom, hiszen minden, amire cserélhetném, gyengébb nálam. Az erő örök. A vér kötelez.  

„Álééééé, álééééé, áléé, álééé, álééé
Csak a Vasas mindörökké
Piros kékek álé-álé-álé”

Még hallom a stadionból, ahogy távozom. Két biztonsági őr beszélget a kapuban. Ők vigyáznak rám, ők engednek majd ki, mert hamarabb távozom. Mert nincs kedvem ezt végignézni. Mert nincs kedvem ahhoz, hogy elnyeljen a júliusi vihar és a kispesti tábor a villamosmegállóban.  
    - Emlékszel a Katira? Osztálytársam volt.
    - Ja.
    - Tudod kihez ment hozzá?
    - Kihez?
    - Egy niggerhez. Kanadába, bazdmeg, egy kibaszott niggerhez.
   Odelépek, és megkérem, eresszen ki innen.
    - Vissza se jössz már?
    - Nem, köszönöm.
Kinyitja a lakatot és elhúzza nekem a fekete vaskaput. Elindulok a temető mentén visszafelé. A kispesti táborral egyvonalban megállok. Nézem a falat, a szögesdrótot, a fekete eget, a kiégett reflektorokat a pálya felett.

                            „Angyalföldi cigányok, basszátok az anyátok!”


Ezt tanultad az Akadémián, te cigány? – hangzik a válasz. A csapat 4-0-ás vereséget szenved, és ezzel három forduló után 0 ponttal áll a legutolsó helyen. Kiütés. A Vasas teljesen szétesőben. Padlón a csapat. Edzőnk a meccs után inkább csendben marad, nem akar olyat mondani, ami nem oda való. Pedig olyan mondanivalót nehéz találni, ami nem ide való, mert ez az egész magyar labdarúgás, úgy ahogy van, nem ide való. Nem való ez sehova.  

Az Ady Endre úton hirtelen kisüt a nap. Mintha egész a távoli János-hegyig fénylenének azok sínek. Lesétálok egy megállót, ott várom meg a villamost.

Ketten utazunk rajta. Ma délután mindketten oda ülünk, ahová akarunk.

Élet, Élet: utcák leánya,
Elfonnyadt árván a karom
Vége. Síneket ölelek
S jön a halálgép muzsikálva.

Kispest- Vasas 4-0

Gerlóczy Márton