Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



MGP

2011-08-05 19:40:17

(megjelent a Népszabadság 2011. július 28-i számában)

Legendás nekrológíró volt.

Meg se próbálok most a nyomába érni.

Akik olvasták, ismerték, azok vagy nagyon szerették, vagy nagyon utálták. Én az előbbiek közé tartozom és tartoztam mindig az elmúlt húsz évben, mióta ismertem és barátomnak, kollégámnak tudhattam őt.

Nem volt könnyű ember. Raplis volt, hisztis, néha igazságtalan, néha gonoszkodó. Nem volt mindig igaza, tévedett szóban és írásban is.

De nem volt rossz ember.

Pedig lehetett volna oka arra is, hogy az legyen.

Megélte, beélte, megszenvedte a huszadik századot, annak rosszabbik kétharmadát. Apja – úgy tudom – főállású szociáldemokrata funkcionárius volt. Péter gyermekkora a Tisza Kálmán tér proligyerekei között telt, akik az úri kis zsidócsemetét el-elveregették néhanap.

 
Nyolcévesen lett túlélő, volt szerencséje a Corvin Áruház kirakatába felstószolt hullarakásban a nagymamáját megpillantani. Ápolt, temetett aztán feleséget, a nagyszerű Ronyecz Máriát, és nem könnyítette meg életét, hogy nem csak a hölgyekhez vonzódott. Talán ettől sem függetlenül volt lebukott ellenzéki küldönc és volt – később szintén lebukott – besúgó is; igazi huszadik századi sors jutott neki. Ítélkezzen felette, akinek erre van gusztusa.

A színház anyai vonalon fertőzte meg, a mama Major Tamás titkárnője volt. Péter 1961-ben végezte el a színművészeti főiskolát. Állítólag balettet is tanult. Már főiskolás évei alatt is írt e lapba, hogy aztán – megszakításokkal, de – ide kötődjön csaknem negyven éven át. Közben volt dramaturg, itt, meg ott, dolgozott a Színházi Intézetben, írt egy tucatnyi könyvet, de fő műve alighanem ez: a Népszabadságban hétről hétre megjelenő színi kritika folyam, amely nélkül a magyar színháztörténet elmúlt fél százada nem lesz rekonstruálható.

Iskolát teremtő különleges stílusa, roppant eredeti írásművészete, kegyetlen humora sem fedte, feledtette el azt, amit ellenségei sem vontak kétségbe: hallatlan tudású, nyugodtan mondhatjuk, tudós ember volt. Nem is engedték tanítani a főiskolán, soha.

Régóta készült az elmúlt fél évszázad magyar színháztörténetét kiadni – állítólag kész a munka, csak nem került hozzá kiadó. Talán majd most. Elég sok minden lehet a hagyatékban.

Az utolsó percig minden nap dolgozott, sokat, nagyon sokat, mert így szokta meg. De – hiába talált menedéket a Népszabadság online változatában és a színház.hu oldalain – szép fokozatosan meg kellett tapasztalnia a mellőzöttség érzetét. Maradt jó barátja, barátnője, társa, híve bőven, de azért egyre ritkábban szólalt meg a telefonja.

Halála előtt két nappal együtt ültünk a teraszon, ott hagytam, siettem el, gondoltam, lesz még alkalmam találkozni vele bőven. Nem lesz.

Örülök, hogy együtt dolgozhattunk, hogy tanulhattam tőle, hogy még írhattam közleményt is vele, négykezest, és jelent meg könyvünk is közös.

Kihaló fajtájának, a magyar szóra pedánsan ügyelő, művelt, értelmiségi, tudós és szenvedélyes hírlapírónak egyik utolsó példánya volt.

A végén magára maradt.

Úgy is halt meg, egyedül.

Bächer Iván