Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Újlipócia 10.

2011-07-30 15:36:16

Láng Téka

A szomszédos könyvesbolt, a Láng Téka szintén magában rejti az elmúlt évtizedek históriáját. Az egykori kárpitosműhely, majd autógumi kereskedés helyén a nyolcvanas években nyitott boltot az Állami Könyvértékesítő Vállalat.

Ebből privatizálta ki 1989-ben a Tékát egy volt hírlapíró és egy könyves asszony, akiből nem lett zongoraművész. A bolt ma is az ő tulajdonukban van – a harmadik alapító kilépett. Éva reggeltől estig itt van ma is, a tulajdonostárs közben más vállalkozásokba is belefoggott, melyek meglehetősen prosperálnak, de azért nem lett hűtlen a kezdetekhez sem, ma is visszajár, ha Pesten van, köszönni, diskurálni, évente egyszer a részt kivenni, mert aki a kicsit nem becsüli, az ugye…

A könyvesbolt fő profilja a zsidó múlt és a zsidó kultúra, de minden kapható itt, és ami nem, az megrendelhető. Ami pedig meg sem rendelhető, azért Molotov-koktéllal lehet jönni, errefelé úgy szokás. Amúgy törzsvendégek járnak ide, például én. Minden nap feltűnik továbbá az üzletben egy tartózkodó, kedves úr, Gyula bácsi, akiről az is látja, hogy gyermekorvos, aki nem tudja, de hát itt azt mindenki tudja is. Éva férje a MÁV-kórházban gyógyította a gyerekeket évtizedeken át, még a régi, Holló-iskola neveltje volt, kihalóban lévő faj, ha mutatóba akad is még egy-egy példányok belőle.
A könyvesbolt mellett Maráz kalapos sírja vissza a régi szép időket, amikor polgárember nemigen járt kalap nélkül az utcán. Ma már a jó sapka sem kell, vicekvacakot lökünk a fejünkre, tahók.

A teás Péter apukáját és anyukáját mindenki ismerte, még én is. Pataki bácsi szűcs volt, az igazi, régi szűcsök közül való.

Tisztes ipar

     – Mi újság? – lassítok a bolt előtt.
     – Tegnap meghalt a mama…
Péter, mint a boltosok többsége ilyenkor, kora délután, kinn áll az ajtó előtt. Megállok, kezelek, megütögetem vállát, mi mást tehetnék.
     – Sajnálom. Hány éves is volt?
     – Harminchárom nap múlva töltötte volna be a százat.
Rózsikát, és persze urát, Jenő bácsit mindenki ismerte errefelé. Még én is, már akkor is, mikor nem Újlipótvárosban laktam. Hozzátartoztak az utcaképhez, több mint ötven éve itt laktak, itt dolgoztak, itt éltek és itt haltak a végén.

Pataki bácsi 1908-ban született Máramarosszigeten, akkor még Pollák Jenőnek. Az első világháború idején a család már a pesti Dob utca, a „Dobsztrít” 32-es számú házában élt. A papa, Notl bácsi törte a magyart, de hát akkor még a Dob utcában könnyen boldogult az ő otthonról hozott nyelveivel is. A szomszédban állott a Kazinczy utcai templom, ahol az öreg testvére, Mojse bácsi a sameszság komoly hivatalát töltötte be.

A Jenő gyerek a Kazinczy utcai iskolába járt, az „Oxiba”, majd kitanulta a szűcsmesterséget. Tizenkilenc éves korában Párizsba ment, ahol hat éven át gyakorolta a szakmát. Keresményét mindig gondosan hazaküldte a népes családnak.

Munkahelyére és onnan haza igyekezve naponta kétszer egy nagy templom előtt haladt el, melyet azonban napsütésben mindig elkerült, hogy ne kelljen egy keresztény templom árnyékát élveznie. Hónapokkal később felvilágosították, hogy ez a Notre Dame, amely figyelemre méltó műemléknek számít. Később persze megtekintette az egyházat nem egyszer.
Anyja kérésére tért haza – 1933-ban. A Podmaniczky utca 11-ben nyitott szép műhelyt és üzletet. A zsidótörvények idejét strómannal, a nyilas korszakot bujkálással, bátorsággal, szerencsével vészelték át. A legszűkebb család megmaradt, a nagy rokonságból persze odaveszett a zöm. A felszabadulás után újra nyitott, most már Pataki néven a bolt, de az államosítás után kitérő következett: Jenő bácsi a Védőszemüveg KTSz-nek lett oszlopos tagja. A Nagy Imre színrelépését követő enyhülés lehetővé tette a kisiparosok egy részének az újrakezdést: Pataki szűcsmester a Pozsonyi út 5. szám alatt nyitott. Előttük egy Rákosi nevű gyakorta pityikázó cipész székelt itt, akit Rákóczinak neveztek, nehogy kellemetlenség támadjon a „részeges Rákosi” emlegetéséből. Ekkor már öt éve itt is laktak, a 35. szám alatti házban. Közben cseperedett a két fiú is, a negyvenháromban született Péter és öccse, aki negyvenhatos volt, és az ma is.

Pataki bácsi volt a megmaradt család feje, ő fésülte egybe, istápolta, és nem utolsósorban támogatta a zilált família tagjait. Legendásak voltak a Pollák-féle villámvizitek: villamosra, buszra szállt, és másfél órát zötykölődött, hogy bekopogjon valamelyik Rákosokon élő unokatestvérhez: „Szerbusztok, hogy vagytok, jól, akkor jó, szerbusztok.” És már villamosozott is vissza. Ráhelyezte óvó pillantását az övéire, és ez elég volt. Pláne, ha ezt a rápillantást némi materiális segély is nyomatékosította.

A Pozsonyi útiak még jól emlékeznek kicsiny, törékeny alakjára, ahogy pontban háromnegyed egykor elindult a Balzac utca felé a boltból ebédre, amit a mama testvére, a velük élő Fáni néni készített rendesen.
Ha a fiúkhoz gimnáziumi, egyetemi társak jöttek, tíz órakor Jenő bácsi felbukkant a beszélgetők között, és csendesen közölte: „Bevettem az altatómat, ami fél óra múlva hat.”

Hatkor bezárt a bolt, de Jenő bácsi még maradt, és a hátsó műhelyrészben dolgozott néha este tízig is. Egyszer megjelent a boltban egy vevő és bemutatkozott: „Kádár János vagyok”. „Pataki Jenő”,  mondta Jenő bácsi erre, és csinált egy jó kucsmát a kuncsaftnak, épp olyat, amilyet másnak is csinált, ha kellett.

Nem volt telek soha, sem autó, de volt minden vasárnap kirándulás, mert a jó levegőnél nincsen fontosabb. Vallást szőrmentén tartottak, inkább hűségből, becsületből; disznóhús nemigen került az asztalra, de sonka, téliszalámi azért igen. A Csáky utcába nemigen járt, ha valahová, akkor vissza a Kazinczyba, apja templomába, vagy a Dessewffybe, ahol a mama volt otthonos, vagy a Dohányba, ahol mindig akadt ismerős, rokon. A széder esteken is mindig volt valami dünnyögés.

Fáni nyolcvanhatban ment el, Jenő bácsi kilencvenhatban. Péter fiú bőrös bolttal próbálkozott, majd jött ez, ami van ma is: a tea. A helyiség önkormányzati tulajdonban van, és abban is marad: miután minden lehetőt elkótyavetyélt a hivatal, ehhez az egy vagyontárgyhoz ragaszkodik már foggal-körömmel. Hát ragaszkodjon.

Különben is: ez, akárcsak a Pozsonyi út és a környék legtöbb kis üzlete, örömteli hobbibolt csupán: komolyan megélni csak belőle ma már nemigen lehet. Kicsit skanzen is ez a táj, az egykor virágzó kisipar és kiskereskedelem skanzene, de legalább élő skanzen, amelyben még ott bandukol Pataki bácsi apró szelleme a Balzac utca felé pontban háromnegyed egykor minden munkanap.

Bächer Iván