Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Magyar mese

2011-07-28 12:56:27

Bächer Iván írása debreceni tudósítónk kötetéről


Azért vagyunk a világon, hogy valahol jól fejbe verjenek benne minket. És akkor otthon vagyunk. Ez jutott eszembe, mikor Kácsor Zsolt Barbarus című regényének utolsó oldalának végére jutva, megdörzsöltem lopva egy kicsit a szemem alját, és behajtottam a vastag, szép kiállítású kötetet.


 

Jót olvasni jó, az egyik legjobb dolog ebben a mai világban. Akinek megadatik egy-két napra egy jó könyv, annak már azon a héten nagy baja nem eshet.

Nekem régen volt olyan jó hetem, mint az elmúlt.

Kácsor Zsolt munkája mellesleg és utolsósorban azért is volt számomra jóleső, mert a szerző kolléga; hírlapíró e lapnál, mégpedig a legigazabbak közül való, olyan species, amilyenből régen ezrével tenyészett, és amilyenből mára csak mutatóba maradt néhány kósza példány. Az Egerben 1972-ben született Kácsor Zsolt történelem szakot végzett, majd mindenféle más egyebet is, például nyelveket tanult, majd Egerben kezdte újságírói pályáját, hogy most már hosszú ideje a Népszabadság munkatársa, a lap debreceni tudósítója legyen. A vidéki tudósító a legigazibb újságcsináló, ő áll a legközelebb a régi, legendás újságírói ténykedéshez és élethez. Mindenhez érteni kell itt, mindent kell tudni, és mindenről kell írni, mégpedig sokat. Törvényszéki tudósítás vagy aratási riport, baleseti hír vagy gazdasági elemzés, színházi beszámoló vagy vezércikk egyre megy: ha meg kell csinálni, meglesz.

Regényt nem kell írni. Az pluszfeladat.

Kácsor kollégánk abszolválta ezt is, mégpedig szerintem remekül.

Benne van ebben a regényben mindaz, amit élete, tanulmányai és hírlapírói pályája során tanult és tapasztalt; jól hasznosul e könyvben a históriai pallérozottság, a tágas helyismeret és a legjobb értelemben vett írói rutin.

Kácsor tisztán, pontosan, szépen ír, mondatainak ritmusa van, csak látszólag ontja a szót, valójában nagy tudatossággal dolgozik.

A Jézus megfeszítésének évében induló történetfüzér a Pannónia provinciából indulva, a fél világot bejárva és beszenvedve, kétezer év múlva, Debrecen főterén ér véget, ahol a nemzedéksor utolsó képviselőjét, a könyv szerzőjét választási "kampányküzdelmekben magyarosan felpaprikázott honfitársai Árpád-sávos zászlókkal verték fejbe egy szélsőjobboldali tüntetésen, le is zsidózták, s kikiáltották hazaárulónak.

- Takarodj vissza Izraelbe, te buzi - harsogták.

Éppen jókor.

Bevert fejével körülnézett, s hosszú idő után először egyszerre csak otthon érezte magát Magyarországon - megérkezett családja körébe."

Így végződik ez a regény, amely családregény tehát, amelyben Kácsor Zsolt elmeséli családja kétezer éves történetét, szépen, szisztematikusan apáról fiúra, apáról fiúra.

De nem csupán a vérrokonság köti össze a hősöket, hanem a közös sors is: ez pedig a hőstelenség. Az ötvenkét nemzedék fője kivétel nélkül mind "lúzer" volt: szerencsétlen, hoppon maradt, kudarcos, félnótás, pechvogel, balfék. Ami annyit tesz ugye, hogy az esetek többségében: tönkremenve, kirabolva, felakasztva, torok metszve, keresztre feszítve, karóba húzva végzi.

Rég olvastam ilyen mulatságos könyvet.

Olyan mulatságos ez a könyv, hogy attól sírni kell.

Az egymást követő apák nem csupán sorsukat és alkatukat tekintve hasonlatosak, hanem véletlenül, vagyis sorsszerűen mindig ugyanazon foglalkozásokat is űznek az évszázadokon át. Az Ős-Kácsorok kétezer évre visszamenőleg vagy katonák, vagy szakácsok, vagy artista-törpék, vagy kereskedők, vagy igricek, firkászok, költők voltak.

Agapion Martialist 202 tavaszán egy mulatságon császárnak öltöztették, és úgy vitték körbe Arabona, a mai Győr utcáin. Ám váratlanul a városba betörtek a jazig barbárok, és elrabolták a császárnak látszó részeget. Mikor a tévedés világossá vált, a jazigok levágták vezérüket, és karóba húzták a véletlenül kezükbe került Agapiont is. Pech.

Amiből legtöbbször aztán fakad valami jó. Itt például a császár a helyette halt legionárius fiát bőségesen megjutalmazta, a következő történet tehát fölülről indul. Agapion fia, Ignatius - a nevek is vissza-visszatérnek - utazási irodát nyitott, bevezette a katasztrófaturizmust, leigázott, szétrombolt városokat nézni vitte el kuncsaftjait. Mikor azonban az ő hazája is szétromboltatott, Ignatius tönkrement, elvágta felesége és három lánya nyakát, majd végzett magával is.

Az olvasóban Swiftet, Hasekot, Ehrenburgot, Örkényt, Kardost, Spirót felidéző könyv lapjain sorra felvonulnak a mellékalakok: Hadrianustól, Attilán, Árpád apánkon, István királyon, Rákóczi fejedelmen át Rákosi pajtásig. De ők csak épp felvillannak a háttérben, épp csak annyira, hogy igázhassanak, nyakaztathassanak, száműzhessenek egy kicsit.

Vannak örökösen visszatérő vándormotívumok, amelyek a legváratlanabb helyen bukkannak fel a könyvben; a fokhagymás tejbe fojtott töltött harcsa receptje például, amely a római kortól kísértett és kísért nyilván ma is e tájon.

Vagy a keleti határon megjelenő barbár hordák, akik olyanok, mint a veszett kutyák, kardélre hányják a férfiakat, megbecstelenítik az asszonyokat, rabszíjra fűzik a gyermekeket, és elhajtják a jószágokat, újra és újra és újra menetrend szerint, kétezer éven át.

Visszatér a könyvben vagy két tucatszor ez a kitétel is: "Ez lett a veszte".

Szép-keserű vándormotívuma a könyvnek a repülő ember, aki gyönyörűen, büszkén, diadalmasan száll az égen. Egy darabig.

És persze ami mindig elő-előkerül, az az idegenség, a kevercsség, a leidegenszívűzés, az otthonra vágyás, az otthonra találás, és az otthon újra és újra bekövetkező elvesztésének örök körforgása.

Ez ennek a tájnak az örök átka. Mindig így volt, így rendeltetett.

Kácsor Zsolt nagyszerű, csudás mesekönyvet írt nekünk.

Kár, hogy ennek a mesének minden sora igaz.

És nincsen és nem is lesz vége soha.

Bächer Iván, Népszabadság, 2008. november 29.

 

Kácsor Zsolt első tudósítása:

http://www.ujlipot.net/magazin/cikk/286/K%C3%BClf%C3%B6ldi+tud%C3%B3s%C3%ADt%C3%A1sok/A+nagy+zab%C3%A1l%C3%A1s+Magyarorsz%C3%A1gon