Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



A világ közepe

2011-07-26 07:45:55

    - Á szokászosz?
    - Igen, a szokásos.
    - Szőlőlé isz?

Ó, igen, a szőlőlé. Gyanítom, szőlőt akkor látott utoljára, amikor én a Déli-sarkot, de egyszerűen nem tudok neki ellenállni. Fél liter indokolatlanul lila, brutál szőlős lötty.

A szokászosznak egyébként pekingi csirke a neve, valójában se a pekingiben, se a csirkében nem vagyok egészen biztos, de ha az ember képes két megállónyit visszagyalogolni érte, akkor igazából mindegy is, milyen állatból készítik és milyen városból jött.

Ez a kedvenc kínaim: a büfé is, az eladólány is. Szoktunk egymásnak boldog új évet kívánni, ő decemberben, én februárban, egyébként egymás nevét se tudjuk, de mindig kapok ajándék rákszirmot. A szakács lent dolgozik a szuterénben, néha feljön egy kis fényért, aztán visszamegy a serpenyőkhöz és ontja a pekingi csirkét.

Ez a specialitásuk, a hetedik kerületi kínai gasztronómiai piramis csúcsa. Amikor itt laktam az utcában, délután kettőtől lesben kellett állnom, mert ha elkészült a pekingi, a szomszédos irodaházból özönleni kezdtek az öltönyösök, és volt csirke, nincs csirke. Később sikerült protekciót szereznem, ami abból állt, hogy előző nap megsúgták, másnap hányra menjek.

Amióta elköltöztem, nem ettem pekingit. Ma, a cipésztől hazafelé (mert Erzsébetvárosban még találni rendes cipészeket, akik nem azt mondják a feslett cipőre, hogy tessék kihajítani) beugrottam, s csodák csodája, két adag még épp rám várt, az eladólány a szokásos sugárzó mosollyal már nyúlt is a dobozért, a szokászosz.

Az ajtón kilépve Ibi nénibe botlok, aki kitörő örömmel magyarázza épp soros barátnőjének, hogy mi nem is olyan régen szomszédok voltunk, hát most nézze meg, ez a lány nem változik semmit. Ibi néni a Béla bácsi felesége, akiről azt kell tudni, hogy cigányprímás, a legjobbak egyike, akit valaha is hallottam.

Ezt onnan tudom, hogy ki kellett kapcsolnom a Brahms Magyar táncokat, amikor elkezdte hozzájátszani a szólót a gang túlsóoldalán, annyira rossz volt hozzá képest a felvétel. Pedig sokat fizettem azért a CD-ért.
Én tanítottam meg Ibi nénit az oregano és a bazsalikom használatára (nekem volt a balkonládámban), ő pedig késő éjjel is riasztható volt, ha elfogyott az aszpirinem.

Más bezárta az ablakot, ha Béla bácsi gyakorolt (mert ennyi év után is minden áldott nap gyakorolt), én kinyitottam. Más elfordította a fejét, ha Ibi néniék ajtaja elé ért, én bekopogtam, beköszöntem, átvittem a zeller zöldjét, ha nem kellett a húslevesbe.

Ibi néni pedig belém karol, s így vonulunk a Dohány utcán, ömlik belőle a szó, kérdez, mesél. Ali, a líbiai hangszerárus, aki kéthetente vasárnap előadásokat tart a Koránról, nagy szemeket mereszt ránk, ahogy hangosan kacagva kerülgetjük a járókelőket. Ibi néni odaszól:
    -Látod? A lányom! – és nevet, a könnye majd’ kicsordul belé.
Ali néz, nem érti, honnan került elő Ibi néninek még egy lánya, ő pedig kacsintva odasúgja nekem:
    - Hadd törje csak a fejét. És amúgy akár a lányom is lehetnél, hát nem?

De. Akár az is lehetnék. A sarkon elválunk, hazafelé veszem az irányt. A tibeti étterem előtt szokás szerint kint ülnek a tibeti dolgozók (vagy mostmár kínainak kéne mondanom őket?), elhadarják mind a három magyar bókot, amit tudnak, én pedig nevetve megígérem, hogy egyszer végre tényleg „elmegyek hozzájuk Tibetbe”.


Csepelyi Adrienn, Erzsébetváros