Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



9, 8, 7, 0

2011-07-15 09:53:45

Azért használok kerékpárt, mert nem szeretek sportolni. Mert lusta vagyok. Egy széken ülök, ami gurul. Így biciklizem én. Ha egy biciklista szembejön velem az utcán és rámmosolyog, azt mondom: hülye biciklisták. Idióták!

Kocsmáról kocsmára, a boltba, az anyámhoz, a nővéremhez. Ritkán kerekedem fel hosszabb útra vele, bár idén egyszer felmentem a Hűvösvölgyig is. Kockáztattam. Nem jött be. Másnap reggelre leeresztett a kerék, nem bírta a terhelést.  Amikor idegenben vagyok, biztonságot ad a tudat, hogy velem van, ha menni kell, ha kiújul az agorafóbiám. Otthon érzem magam tőle. Tudom, csak rá kell ülnöm és már otthon is vagyok. És közben egy lépést sem kell megtennem. Mert nem szeretek járni se. Ülni szeretek és kész. A biciklin otthon vagyok. Otthon, a kerületben.

Tegnap gondoltam egyet és változtattam szokásaimon. Biciklivel mentem a Népligetig. Mondom: a Nééépligetig! Gondoltam: ráérek, végigcsorgok a körúton, aztán az Üllői úton. Így is tettem. Nem mondanám, hogy élveztem. Meleg volt, szmog, hangzavar. Aztán amikor végeztem, benéztem az Orczy-kertbe, ahol tizenöt éve nem jártam. Mindent ugyanúgy találtam. A salakot, ahol futottam, a focipályát, ahol száztizenkilenc kapufás gólt lőttem és tizenegyszer horzsoltam fel a térdemet. Még az ég is ugyanott volt. A SOTE csodálatos épülete. A tó, a csónak a tó partján, a korhadt deszka a csónakban a tó partján. A kövek, amik kiálltak a földből. A buckák, a házak rozzant falai, a kocsma, ami azóta bezárt. Mindenről eszembe jutott valami, és semmiről sem tudtam, hogy micsoda. Sejtettem, hogy mi történik. Emlékezem. Az emlékezet csalafinta folyamat. Érzés, és nem tett. Gondolat, és nem tudás. A formák nyűgöztek le. A formák, amiket ismertem, amiken léptem, amikbe kapaszkodtam, amiket kikerültem, leköptem, rugdostam. A repedések a betonúton. Egy földből kigömbölyödő kő. Egy fa törzse.

Elkábultam. Lassan, nagyon lassan kerültem meg a tavat. Hirtelen minden eszembe jutott. Nevek, illatok, mozdulatok. Ahogyan ledobtam magam elé a labdát a focipályára, leugrottam a betonperemről, futottam a labda után és rálőttem a kapura. Gyula bá próbálta elvenni tőlem a labdát, de Gyula bá le volt szarva. A hatvan méteres síkfutás. A százötven forintos Pall Mall íze a pirosra festett padon ülve iskola után. Orsolya nagy melle. Józsa kis melle. Mindent láttam és éreztem, és tudtam, hogy nem mehetek azonnal haza. Használnom kell ezt az állapotot valamire. Hogy kedves vagyok. Gyerek vagyok. Nyugodt vagyok. Mert ez a három már nem vagyok. És nem is szeretnék ezen változtatni. Eszembe jut az öcsém, aki akkor született, amikor én itt szaladgáltam, aki ezekben a percekben az Atlanti-óceán felett repül. Most egy fejjel magasabb nálam.

Nem szeretném, hogy olyan legyen, mint én. De ennek ellenére én sem szeretnék más lenni. Én ezt nem fogom erőltetni, különben kifordulok magamból. Ha a világ nem tud megváltoztatni, akkor nem érdemes megváltozni. Akkor nem változom meg. Maradok egy barom. Gyula bá nem tudta elvenni tőlem a labdát, pedig akkor még nem voltam barom. Gyula bá volt barom, mert nem tudta elvenni azt a labdát. Majd iszom Seven Up-ot. Akkoriban nem értettem, mit jelent az a reklám. Hogy annak, aki az, ami. Most már értem. Most már Seven Up-ot fogok inni. Mert nekem csinálták.
 

Megállok. Végiggondolom, melyek azok a helyek, ahol régen sokat jártam. Iskolák, telkek, nyaralók. Végiggondolom és levonom a következtetést: egyedül itt nem voltam ilyen régóta, ami azt jelenti, hogy tizenöt éve nem találkoztam önmagammal. Még lassabban tekerek. Megyek az iskolámhoz. Megállok a kerítésnél, rákönyöklök a bicikli kormányára és benézek az udvarra. Fényképezkedés, az első nap, az utolsó nap. A pingpongasztal. A falról visszapattanó gumilabda. A salak a tornacipőben. A dohányzó pedagógusok a sarokban. A melegszendvics a büfében. A csengetés fájdalmas hangja. Anita nagy melle. Ági kis melle.
  

Nem mehetek haza. Nem mehetek tovább olyan úton, amit ismerek, mert az visszarántana önmagamba. Elindulok a Diószegi Sámuel utcán. Régebben azt sem tudtam, hogy így hívják. Soha be nem sétáltam rajta. Soha nem is jártam rajta. Ragyogó napsütés van. Macskák, kutyák. Hosszú, gangos, szakadt udvarok. Romák, bicikliző gyerekek, terhes anyák, lerobbant utcafrontok, bezárt boltok. Egy szakaszon feketék. Az autóikon üldögélnek és seftelnek. Eszembe jut Havanna. A szmog, a forróság, a rohadó húsok. Danien nagy melle. Claudia kis melle.

Kálvária tér. Karácsony Sándor utca. Egy hentesüzlet, egy kocsma. A kilencvenes években bezárt boltok cégtábláiról rohadó ragasztott feliratok. Teleki tér. A piac. Behajtok. Egy gyönyörű vietnámi lány sétál el mellettem. Itt dolgozik, a járásán látni. Követem. Észre sem veszem, csak követem, és gyönyörködöm benne. Amikor a boltjához ér, megfordulok. Kun utca. Köztársaság tér. Áthajtok a parkon. Egy kicsinyke fa lombjának árnyéka alatt egy hajléktalan fekszik. Megállok. Nézem. Ahogy halad az árnyék, úgy kúszik lassan utána a hajléktalan. Egy kisfiú dekázik a dühöngő mellett. A bátyja pár méterrel arrébb két barátjával füvezik a földön ülve. A kisfiú nem mer szólni. A bátyját várja.

Két cigánylány három arab fiúval szemezget. Egymással szemben ülnek a padokon. A tér másik oldalán a tábla már mást jelez. II. János Pál tér. Rákóczi út. Szövetség utca. Wesselényi. Rottenbiller. Ezeket ismerem. Menekülök vissza az ismeretlenbe, ahol élnek az emlékek és élek még én is. Lövölde tér. Eszem egy kolbászt. Márka meggyet iszom hozzá. Két kisfiú körbe-körbe biciklizik a bódé körül. Szív utca. Podmaniczky. Körút. Hirtelen észbe kapok, újra az a barom vagyok. Hogy kerültem én ilyen messzire? Mit keresek én a Nyugatinál?

Gerlóczy Márton