Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Útirajzok - Dunakanyar

2011-07-08 12:59:48

Zuglóban minden van. Azaz majdnem minden. Duna például nincs. Meg hegy sincs. Amúgy ki se kellene mozdulni innen, ha nem köszönne be a július hideg széllel. Így hát felszerszámozzuk kilencvenhat lovunkat és irány, amerre a szekér eleje mutatja.

Elsőbben is keresünk egy tág teret magaslattal, honnan széttekintve megpillanthatjuk felhők vonulását, az időjárás rejtett tartalékát. Folyón és körforgalmon átkelve, jobb és gyengébb kocsmákat magunk mögött hagyva, dimbes-dombos tájon, kacskaringós emelkedőkön felérünk Dobogókőre. Lovainkat lepányvázzuk az egykor jobb napokat látott vadászistenről nevezett, ma lassú enyészetnek átadott szálloda előtt, és felfedező útra kelünk. A kilátás igen távlatos: alattunk a Prédikálószék bivalyhát púpja, messzebb a nagy folyam ezüstszalagja, s mögötte felsejlik a napsütötte szlovák táj. Idefent azonban novemberi eső csapdos, s épp csak annyira telik bőrig ázás nélkül, hogy a busz végállomás kis büféjében megvegyük a hagyományosan friss és ízletes almás pitét, melyet már batárunk menedékében fogyasztunk el.

Így hát újabb célt választunk: az egykor a Nemzet Fővárosaként tisztelt, ma belső harcok által megosztott várost. Annak is főszékesegyházát, mely monumentalitásával, szép arányaival hirdeti messzi földre: él a magyar! Habár az alant omladozó paloták, a felibe-harmadába elkészült uszoda és a hirtelen abbahagyott dizájnos szálloda mintha épp Pompeji utolsó pillanatát idézné… A hat évszázada megfaragott reneszánsz oltár azonban bizodalmat önt szívünkbe; ha más nem is, de ez a márványcsoda hat évszázad múltán is hirdeti, hogy létezett e honban valaha kultúra, és voltak, akik áldoztak is reá. Ahogy ellenpélda gyanánt, odakint áll az egykor nagy művész feledhető monumentuma, mely saját szellemi és mentális leépülésének messzeszóló képmása – s mely mű reményeink szerint nem éli túl elkövetőjét.

Lovaink patája dübörögve visszhangzik a távoli országba vezető híd kövein. Áldassék örökös miniszterelnökünk emléke, ki megálmodta és két szorgos kezével felépítette a most-ot, mely összeköti a lecsót a knédlivel. Immár ragyog a délutáni napfény, s ha nem is nyarat idéz a hőmérséklet, de mégis szívet melengető a fényár, melyben Stúr Lajos városa fürdik. Lovainkat lepányvázzuk egy barátságos fogadó (Parasztétterem a Sipos mögött) kertjében, majd a fogadós köszöntésére („Szlopáltok vagy zabáltok is?”) igenlő választ adván, letelepszünk a gondosan tervezett népiesch belső tér valamelyik rusztikus objektumánál. A konyhában nem csalatkozunk: zománcfazékban káposztalé kerül az asztalra, majd krumplis galuska ízes juhtúróval, valamint sertéspörccel bőven megszórva. Sört is mérnek a késői ebédhez; jó tót sört méretes ibrikben, melyről kitudódik némi méricskélés után, hogy épp egy literes. A táplálkozás befejezte után előlép a kufár és némi alkudozás után 16 aranyban állapítja meg tartozásunkat, melyet akár munkával (pl. rablás, zsiványkodás) is letudhatunk. Mi azonban, idegenek lévén, a nemzetközileg elfogadott pénznemben adjuk át a baksist.

Közben alkonyra tér a nap is. A Duna nyugati oldalán haladunk elhagyott honunk felé. S ahogy az szokott: a nap hol megettünk csillogtatja vörös fénnyel a víztükröt, hol meg épp ellenkező irányból. Kanyargunk hát, ahogy e tájat a népnyelv elkeresztelte volt. Szent András városát már nem látogatjuk egy jóféle fagylalt megízlelése reményében, oly igen elteltünk a bőséges ebédtől, hogy az új hidat átszelve, mintha diadalkapun keresztül, vonulunk elhagyott zuglói tájak felé.

Posalaki, Törökőr