Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



A sorsod Borsod

2011-07-06 18:27:34

Nyaranta hazamegyek a faluba. Minden nyáron. Hol egyszer, hol kétszer, hol háromszor. Szeretnék én több időt is eltölteni ottan, leköltözni mondjuk egy egész hónapra, vagy kettőre, ahogyan annak idején csináltuk, de nem engedhetem meg magamnak ezt a luxust. Borsodban az ember (aki én vagyok) sokkal többet költ, mint itthon Újlipótvárosban.

Ezt sehogyan sem értem, de mindegy, nem is számít. Ami számít, hogy végre itt vagyok. Két napra jöttem és rengeteg a dolgom. Be kell vásárolni Mezőkövesden. Ez az egyetlen hely az országban, ahol hipermarketekben járok. És jártam mindegyikben. A lidliben, a teszkóban, az aldiban, a spárban. Én spáros vagyok, azt találom a leggusztusosabbnak, de erről majd később. Illetve máskor, mert most, ahogy írtam, rájöttem: erről többet is tudok mesélni. Ha majd júliusban visszatérek a faluba, és a sógorral elmegyünk a spárba és lidlibe és mindenhova, ahová az emberek manapság kulturálódni járnak, akkor majd beszámolok. Mert ez fontos kérdés.

Szóval vásárolunk. Aztán nyitunk, megnyitunk, felnyitunk, elzárunk. Elseperjük a port és letörölgetjük az egérszart a tányérokról. Kulcsokat, baltát, állványt, bográcsot, villanykörtét, vécépapírt keresünk. Ha mindez megvan, megyünk a kocsmába. De mivel mindez nincs meg olyan könnyen, idén nem megyek a kocsmába, mármint nem azonnal. Meg aztán búcsú is van, focimeccs is, amire szintén nem megyek sajnos. Később értesülök róla, hogy Cserépfalu 8- 7-re nyert ellenünk.
    – A Cserépfalu nagyon össze van rakva, komoly csapat. Jövőre akár a Megye 2-be is feljuthat. Ott nincs az az anyázás, hogy a kurva anyád, meg minden, mint nálunk a játékosok közt. Az apád, az még belefér, az apád faszát, de a kurva anyád...! Az nem csapat, anyázni nem lehet a profi fotballban – mondja Zsolti, aki gondolkodik azon, hogy átszerződik a profikhoz, ahol nem anyáznak.

Na de, kedves olvasó, idén olyasmi történt velem Borsodban, ami a nyaralásom hagyományosnak nevezhető menetét teljesen felbolygatta. Miskolcon jártam. Életemben először. Miskolc mintegy negyven kilométerre van a falutól, ahová édes jó anyám 77-ben leköltözött. Ahol hároméves koromig éltem. Ahol minden nyaramat töltöttem. Ahol minden megtörtént velem, ami egy gyermekkel és egy tinédzserrel megtörténhet. Talán még több is. De soha nem voltam még Miskolcon. Soha!
Útitársam szereti az autókat. Gyűjti is az autókat, mint más az órát, vagy a gyufásdobozt. Napi három órát tölt el azzal, hogy autókat nézeget az interneten. És aki keres, az talál.
    – Eljössz velem Miskolcra? Megnézünk egy kombi Ladát.
    – Naná – felelem. Vannak dolgok, amikre nem lehet nemet mondani. Aki nem szeret Miskolcon kombi Ladát nézni, az nem is ember.

Este a kocsmában másról sem beszélünk, csak a nagy útról. Izgulunk, mintha a Ferihegyre készülődnénk másnap. Igaz, ez nem jó példa, hacsak nem Minszkbre vagy Bogotába tart az ember. Párizs, London, Lisszabon, de még Kelvingrove is jóval közelebb van Újlipótvároshoz, mint Miskolc.
Kérek egy borsodit, mert Borsodban az ember, aki én vagyok, borsodit iszik. Belekortyolok és várom a hatást. Semmi. Ez nem az az íz. Itt valami nem stimmel. Amikor én belekortyolok a nyár első borsodijába, akkor a torkomon és a belemen és a szívemen és az idegvégződéseimen át keresztülszáguldanak az emlékek, a nyarak, a tinédzserkorom és a boldogság. De most semmi. Kérdezem Tündét, mi van.
    – Mi van?
    – Mivel mi van?
    – A Borsodival. Ennek megváltozott az íze.
    – Ne bassz ki!
    – De mondom. Mások nem szóltak?
    – Nem.
    – Az nem létezik! Senki sem szólt, hogy más az íze a sörnek?
    – Most, hogy mondod, télen volt egy-két hét, amikor szóltak, de azóta senki.

Világos. Mint a nap, meg a Borsodi. Télen változott meg a sör, de azóta már megszokták a fiúk. Azóta már nincsen semmi gond. Én viszont nem vagyok hajlandó megszokni ezt. Követelem vissza a sörömet! Az emlékeimet. Az ízt, amely a nyelvemen és a lelkemben dallam és szag és a világ. Követelem!

Másnap reggel bőséges reggelit fogyasztunk. Letusolok és felveszem a legszebb ingemet. Zoknit és cipőt húzok, a hajamat is megigazítom kicsit. Indulhatunk.
Már akkor a torkomban dobog a szívem, amikor elérjük a 3-as utat. Még soha nem kanyarodtam balra rajta. Száguldunk az ismeretlenbe. Nyékládháza, Mályi, Vatta. Csupa csoda, mesevilág. És mindez egyre közelebb és közelebb Miskolchoz. Így érezheti magát az ember, amikor Memphis felé vezet. Hamarosan megpillantjuk a várost, ahonnan az EDDA indult. Uramatyám! Csak győzzem felfogni mindezt. Csak képes legyek megélni a pillanatot. Az ember a mindennapi hajtás közben nem veszi észre, milyen csodálatos világ veszi körül. Kinézek az ablakon, és azt mondom: a szentségit, milyen szerencsés vagyok én! Nem mindenki jut el ide. Még Elvis sem járt Miskolcon, könyörgöm. Még Elvis sem. Állítólag Paul Simon nagyapja miskolci volt, de erre nem mernék megesküdni. Demjén Ferenc, Huszti Szabolcs, Waszlavik vagy Kamarás Máté musicalszínész. Hogy csak a legnagyobbakat említsem. És most én.

Beérünk a városba és tárcsázzuk a számot. A cím sokat mondó: 4. utca 10. A Lada vár. A tulajdonos azt mondja, hogy van még egy Lada, azt is megnézhetjük. Felkocsikázunk az Avas lakótelepre és áthajtunk a belvároson is. Szeppenten csodáljuk e mesés forgatagot. Ha az isten cementgyár volna, biztosan Miskolcon élne.
Bekanyarodunk a 4. utcába. Még kint az utcán bekapcsolom a diktafonomat, mert a népköltészet nagyjait szeretem szó szerint idézni, memóriám pedig már nincsen. Sok minden gyűlt össze már ezen a diktafonon, sok gyógytorna, sok alkoholista, sok kocsmazaj és még több gyógytorna.

Takaros kis putrik, remek hangulat. Az udvaron gulyás fő. A bogrács két téglán áll, köztük parázslik a gyújtós. Egy legény egy kanapén heverészik, a nagymama a lugas alatt hűsöl. Apuka fogad minket.
    – Jó napot, jöttünk Ladát nézni.
A homokszínű kombi Lada a kiégett füvön napozik. Első ránézésre van benne úgy négymillió kilométer. Kollégám az interneten látta ugyebár, ahol százharmincötezer forintért árulták.   
     – Tessék, nézzétek meg! Ez volna az, ez kínban van ez az ajtó! Ez itten, ez az egy – mutat az ajtóra, ami valóban kínban van. Mindjárt le is esik.
    – Érdemes volna ledobni ezt az ajtót róla. Alulrúl lukat nem találni, vagy ilyeneket
    – Mondta, hogy van még egy Lada.
    – Az kint van, a Samara.
    – Mondta, hogy volt egy kombi, azt eladták?
    – Eladtuk, igen – felel az öreg. Nem tudja, hogy kolléga látta az interneten a Ladát, ezt a Ladát, amit éppen nézünk.
    – Hát erre is most tettem le ebbe a percbe a telefont, hogy megérkeztetek. Nyíregyházáról csörgött egy másik. Hát százezer forintért, hát!
    – Százezer?
    – Hát! Ma ti vagytok a hetedikek, akik megnézik.
    – Aha! Megyünk, megnézünk egy másikat, aztán alszunk rá egyet, jó?    
    – Persze, aludjatok rá egyet.

Mese nincs, Lada nem lesz.
    – Egy kávét?    
    – Oh, hogyne.
Megyünk a centrumba. A sétálóutcában veszek egy Szuper Bankó sorsjegyet. Próbálkoztam vele Szolnokon is, no de ez Miskolc, itt gyökeres fordulatot vehet az ember élete. Hol, ha itt nem?
De itt sem. Nem nyerek még egy nyamvadt ötszázast se. Fontos, hogy az ember tanuljon a hibáiból. Amikor Szolnokon nem nyertem elkedvetlenedtem. Ültem a kávézó teraszán a nyeretlen Szuper Bankómmal, egyedül, magányosan és azon gondolkodtam, hogy az isten nem szeret. De nem hagyom, hogy ugyanez megtörténjen velem Miskolcon is. Tovább kell lépni.
Ebédelünk. Zöldséglevest fogyasztok, aztán pulykamellet. Elégedett vagyok. A ház sörét isszuk, amiből veszünk hat litert, valamint három liter vörös bort is, amit a BAZ Megyei Jobbik szervezetének épülete előtt a nejlonzacskóban kezemben fogok. A ház sörének 240 forint literje és kimondottan finom.  
Fogpiszkálóval a számban elhagyjuk a várost. Ladát ugyan nem vettünk, de láttuk, amit látnunk kellett. Már csak Zalaegerszeg, Ózd és Kazincbarcika maradt hátra. A helyek, ahová el szeretnék jutni, amik sokkal messzebb vannak Párizsnál, Londonnál, de még Isztambulnál is.   

Este megjön a sógor. Nem az, amelyikkel a lidlibe és a spárba járok, hanem a másik. Aki vadászni jár egy helyi vagánnyal. Ma este is mennek, én pedig döntök. Ez a nap más, mint a többi, és ezt te is jól tudod, Lajos. Voltál Miskolcon, elmész vadászni is. Mi bajod lehet. Igaz, hogy megittál már vagy tizenöt sört, de az nem számít. Lőni úgysem fogsz, és ami fontosabb: nem is akarsz. Majd nézelődsz, alszol.
Tibi este tízkor értünk jön a pick up-jával és megyünk. Elhagyjuk a falut, felhajtunk egy földútra. Az ég tiszta, de a hold sehol. Sötét van. Letesszük az autót, Tibi felkapja a vállára a távcsövet. Én hozom a Miskolcon vásárolt sörömet, amiből a sógornál is van egy üveg. Sétálunk felfelé a földúton, egész a magaslesig. Felmászunk. Csendben vagyunk. A lesről aztán lesek. Egy búzamezőt látok, és mögötte az erdőt. Onnan várjuk a vaddisznókat, akik éjszakánként kinéznek búzát enni. Onnan tudom, hogy búzamezőt látok, hogy a Tibi mondta. Vaksötét van. Az erdő fekete, a búzamező pedig homokszínű, mint a kombi Lada. Ez a két szín remeg a szemem előtt és az ég. És a csend. Néha belekortyolunk a sörbe. A sógor rágyújt egy vaníliás szivarra. Tibi azt mondja, ez nem lesz jó, a cigit már megszokta a vaddisznó, de ezt a vaníliás szart, ezt nem. Ezzel én is így vagyok.

Kezembe veszem az éjjellátó távcsövet. Végigpásztázom a tájat. Olyan mintha egy vödör aludttejben keresném azt a vaddisznót. Nem érdekel ez az egész. Nem vagyok az a vadászalkat. A csend az tetszik. A friss levegő is. Az ég, a disznó, a búza, a dülöngélő tákolmány, amin biztosan félnék, ha látnám, hogy hol vagyok. Megkérdezem Tibit, mi van mögöttem, ledőlhetek-e oda. Azt mondja, igen. Ledőlök. Elbóbiskolok. Egyszer csak hallom, hogy valaki közeleg. Egy női hangot hallok, nagyon halkan.
    – Jön valaki.
    – Hol?
    – Nem halljátok?
    – Nem.
    – Akkor csönd.
Fülelünk. Nem fúj szél és nem zörög haraszt, nem csivitel madár, csak az a nő beszél valahol a távolban halkan: „A karunkat hátranyújtjuk a fülünk mellé, a lábunk nyújtott. A karunkkal hátra, a lábunkkal lefelé megnyújtózunk, és lazítunk. Megnyújtózunk, és lazítunk…”   
 

Gerlóczy Márton