Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Lakógyűlés - Állatvilág

2011-06-30 08:06:10

Egy újlipótvárosi társasházkutató naplója

Néha nagyon hiányoznak az állatok itt Újlipótvárosban. A szagok. A trágya és a termények, az eső áztatta istálló és ól szaga. Az a békés feszültség, ahogyan egymás mellett élünk. A szeretet és félelem daráltkukorica-keménységű kölcsönhatásai. A hajnal libafosillatú zúzmarája.

Soha nem gondoltam volna, hogy állatokat fogok tartani Újlipótvárosban, de a gondviselés mégis megajándékozott ezzel.  A 2005-2006-os szezonban történt, a Szent István park magasságában található állóhajón, ahol egy kis lakást béreltem. A vízen éltem. Kacsákat és sirályokat etettem.

A Pesten és Budán lakó ember nem is sejti, mennyi sirály él a városban, hát elmondom neki: nem sok. De azok mind ott voltak velem. Két stéggel arrébb egy üresen álló kikötő korlátjain töltötték az éjszakát, nappal pedig ott köröztek a fejem fölött.

Legfeljebb a Margit hídig repültek el. Vagy az Árpád hídig. Lassan megszokták, hogy ott vagyok, tudták, mikor készítem a reggelit, és hogy kiszámíthatatlan, mikor a vacsorát. Szinte semmit sem kellett kidobnom a kukába, minden szerves anyag a hajó kis ablakán át távozott az ingatlanból.

Vagy elsüllyedt, vagy elvitték a madarak. Amint csobbant az élelmiszer a vízben, a part közelében cirkáló nagycsaládosok megindultak. Elől az anyjuk, utánuk a szerencsétlen kiskacsák. A kacsa - annak ellenére, hogy kiváló adottságokkal rendelkezik -, ügyetlen állat.

Nihilista. Dzsentri. Elegáns, de lusta. Odaérne ő hamarabb is, hiszen tud repülni, tud sietni, de nem. Elkezd idegesen kapálózni a lábával, szemét le nem veszi az élelmiszerről, és hajtja magát. És mindig az utolsó pillanatban szívja meg, amikor a sirály, az a törtető vérszívó manager lecsap, és elviszi előle a jussát.

A kacsa elindul vissza a part felé, ahol kisebb a sodrás, a sirály pedig eközben már a társaival hadakozik a levegőben, akik megpróbálják kicsípni a csőréből az ételt.

Esténként a rakparton sétáltam vagy bicikliztem haza. A Katonán mentem ki a rakpartra, és a park magasságában felkanyarodó autóút vékony járdáján battyogtam le az alsórakpartra. Ott átvágtam a főúton, és onnan még volt vagy ötven méterem a macskaköveken a hajóig.

Ezt az ötven métert minden este a városvezetők édesanyjainak emlegetésével töltöttem. Adott ez a csodálatos Duna-part. Szakadt hajók, rozsdás kikötők, turistabuszok. Sehol egy pad. Sehol egy fa, sehol semmi. Csak a sirályok.

A kacsa éjszaka megpihen, és csöndben van. De a sirály az nem. Ott vijjog egész éjjel csapatostul, mint a brókerek a tőzsdén, össze-vissza fos mindent, várja, hogy véget érjen a sötétség, és újra mehessen fosztogatni.

De nem csak ő dolgozik éjjel. A szomszéd étteremhajó alkalmazottai éppen kidobálják a nagy fekete kukászacskókat a vízbe. A vízbe. A vízbe.

Éjjel, mert éjjel itt sötét van. Sötét van. Sötét van.

Itt nem látni semmit.

Azt sem látni, ahogy a tisztelt matrózok a Dunába engedik a hajófenékben napközben felgyülemlett olajat. Azt csak érezni.

Még a Pozsonyin is.

Gerlóczy Márton