Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Szervusz, Újlipót

2011-06-26 21:53:22

Szív Ernő írása

Hogy most akkor megint jövök a sírással.
Tisztázzuk legelőször: ezzel nem az utcákat és a tereket behálózó mozdulatok dramaturgiájáról fontoskodok, melyek mögött életek, sorsok derengenek föl meglehetős alapossággal és poétikával.

Ültem a ház előtt kerülő kőpárkányon, és azt hittem, hogy újságot olvasok, hírlapot vagy valami ilyesmit, mint régen, mint akármikor, pedig dehogyis. Zizegett a papír, mint amibe halottat csomagoltak. A legkisebb mínuszos hír is olyan messze volt, mint Isten, akit éppen újraéleszt Doktor Lucifer Ede. És úgy dobogott a szívem, mintha kőtortával álmodnék, éhesen, nagyon éhesen.

És akkor odatipegett hozzám egy néni, és azt üvöltötte az arcomba, hogy a kutyák.

A kutyák, a kutyák, azok az átkozott kutyák! Dögök! Ezek a kutyák, uram, félelmet keltenek, ezek harapnak, szarnak. Özvegy vagyok, csakhogy tudja ezt is! És tegnap is megálltam ott, mutatta, megálltam, és a férjemre gondoltam, aki a szívéből etetett, míg élt, és akkor odajött hozzám egy ilyen ördög, és a szandálom mellé hugyozott, és így. Így!

Na erre mit mond, kedves uram?!

Eltűnődtem, mit is válaszolhatnék, nettó, bruttó vagy csak mint egy szürreális bohóc. És nem mondtam semmit. Föl kell ismerni az embert, aki nem akar választ. Nem is hallaná. Aki csak annyit akar, hogy meghallgassák. Jól van, néni.

Egy másik néni a hajléktalant űzte az oszlopok árnyékosabb sarkából. Fiatal, szakállas férfi volt ez a hajléktalan, néhány napja ott tanyázott, szivornyázott, ájult volt, rendezgette a mocskos kis kincseit. A néni perelt, mint egy térítvényes vérügyész. Nem hallottam, mit mond, de folyamatosan mondta, ellépett, mint aki menni akar, aztán visszatolatott, és mondta, csak mondta; micsoda fantasztikus habarék lehetett! Úgy mutogatott, mintha rendőr lett volna Szófiában. Lengedezett a vékony kis karja. Elment az akut bokafájdalmával, visszerével. És visszajött. A tag meg, ez a hajléktalan, ez a senki, ez a nyomorult, ez az emberi szemét végül föltápászkodott, dadogott valamit, de a néni nyomban rákontrázott az ő bizonytalan mormogására. Végül a pörös néni tényleg elment. Pikk, pakk, kislapát. A közeli gyerekintézményben a kicsik éppen eljátszották a harmadik világháborút. Azok győztek, akik vesztettek, és azok veszítettek, akik győztek. És fájront, a kis halott testeknek kiszínezett papundekli jár. Na, most ez a tag, ez a humánmocsok koldus csak állt a néni attakja után, a fejét lehajtva. És percekig állt mozdulatlanul. Szobor lett. Szomorú fölkiáltójel lett. Úgy maradt. Állt, állt, állt. Jól van, aztán ő is eltűnt. Hát ilyen egyszerű a világtörténelem, tényleg.

De aztán nem is csak ezek a kiskaliberű életesemények vártak, mert éjszaka lett, párás és nehéz, és a csillagok nem kitüntetések voltak, hanem a szakadékpárák gomolygását átütő túlélőfények. Na, a Hold, a Hold az biztosan egy tüdőbeteg, égi kutya félig kinyalt tányérja volt. Suttogtak egymásnak a fekete lombok, ssss, ssss, éjszaka van, Ernő, éjszaka marad, Ernő, lélegezd be a feketét, Ernő.

És akkor meghallottam őt. Fiatal lány, ült a közeli padon, és sírt. Most akkor ezt hogyan is mondjam. Jól van, úgy mondom, hogy a sírásnak, mint tudjuk, különböző állagai vannak, és ezeket annyira jól ismerjük. A szipogástól, a hüppögéstől a szörnyű ordításig. És azt is tudjuk, hogy a sírás voltaképpen szavak nélküli beszéd. És hogy a könnyek, melyek átütik a szem tompa fényét, és átcsorognak az arc sivatagán, betűk, betűk. Kisbetűk, nagybetűk.

Kérem szépen, észre tetszett venni, hogy kurziválva sírok? A sírás írás, hogy így mondjam ezt, Újlipótban, egy nyári éjszaka legmélyén, csíkos alsógatyában, az erkélyen cigarettázva. Mondom, a lány sírt. És ez a sírás a világnak szólt, az alvóknak, az álmatlanul ténfergőknek, az álmodóknak, az izzadás lucsokában forgolódóknak.

Ez a sírás nem azt mondta el, hogy megverték. Hogy megerőszakolta valaki, egy szőrös, brutális tag, egy vidéki pribék, egy pesti porkirály. Nem, nem bánthatták. Nem arról szólt, hogy elment a pénz, kihullt az élet bugyellárisából az összes kisgaras. Hogy meghalt anya, apa, a kutya. Hogy elvesztette az állását.

A lány sírásának igazi, gyönyörű ritmusa volt. A hangok olykor fölcsaptak az égig, beszéltek a tikkelő csillagokhoz, a város bélfényeit táncolták körül, a bérházak tízdioptriás ablakait maszatolták össze, a fák ágai közé fontak szörnyű kis fészkeket, melyekben szétoszthatta magát, és boldogan költhetett a tollas halál. Aztán halkult a sírás, és a hüppögés letévedt a föld felé, a mocskos, kutyaszaros járdára, a park fűszálai között ténfergett, a kicsi göröngyök között mászkált, mint egy bajbogár, síró hangya. Van, hogy a sírás lent marad. Aztán meg szinte nyüszítésbe váltott át, hasított, kés volt, sikoly volt, torony, torony. Újra fölvette a lágyabb tónusokat, minden hang kicsi vizes zsák lett, amiket szépen végigraknak a Victor Hugón, egészen a Pozsonyi sarkáig, meg lehet bennük merítkezni.

Senki nem kelt föl, nem szóltak rá, mint a koldus hajléktalanra, mint a kutyákra, mint a rosszul parkolókra vagy a feleslegesen élőkre.

Sírt a lány, sírt. És én, a csíkos alsógatyámban, az erkély óvásában, lassan megértettem, hogy elhagyták. Az a sírás az alvó világnak szólt, és egy férfiról szólt. Fiatal férfi, most mondta meg, két órával ezelőtt, hogy elmegy, hogy távozik, a közelben, valamelyik kiskocsmában tálalt ki, egy bárban, még vitatkoztak egy órát, aztán elment. Elment az a férfi, mint a vízesés. Mekkorát sóhajtott már kint a járdán. Milyen megkönnyebbülten fújta ki magából a szakítás léggömbjét. És rágyújtott. A lány pedig nézte az asztalra dobott ötezrest, az utolsó fizetést.

És aztán eljött ide, maga sem tudja, hogyan, sírni.

Egy órán keresztül sírt. Aztán, aztán az lett, hogy nem tudom, mi lett.

Hát szervusz, Újlipót.

Szív Ernő

Élet és Irodalom, LV. évfolyam 23. szám, 2011. június 10.