Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



A Néma Revolverek Városa

2011-05-26 16:03:29

„No ez az év is jól kezdődik.”
Állítólag halála előtt negyedórával ezek voltak az utolsó szava 1943. január 1-jén a voronyezsi hómezőn az összefagyott, flekktífuszban haldokló Rejtő Jenőnek: Magát idézte, viccesen. A Néma Revolverek Városa című regénye indul ekként: „Ez a másfél év is jól kezdődik.”

Napokban olvastam el, szinte véletlenül.
Elgondolkodtató, érdekes könyv, manapság különösen az.
Az egész történetnek egy név- és sorscsere az alapja, ugye.
Már nem lehet véletlen ez se; Rejtő-Reich Jenő, aki rövid, ám kalandos és tragikus végű élete során számos névvel bírt, oly korban és oly tájon élt, amikor és ahol az embernek a neve is bizonytalanná vált. Elcserélték, adták, vették, hozták, vitték a neveket, megtagadták, elfeledték, elrabolták, álnévre, sőt gyakran valami kalkulusra cserélték azokat át. Névveszejtő század volt a huszadik. Névirtó.
És így, ebbe belegondolva már nem is olyan vicces, hogy 13. Pác Tivaldnak tulajdonképpen Pencroft a neve, de ezt is fölcseréli, elcseréli hamarosan Benjamin Walter nevére – és sorsára is egyben.
Nemcsak a nevek, de az emberek, életek, sorsok is föl-, ki- és elcserélhetők. Csak az érintés, csak az leplezheti le az embert, csak az nem bír hazudni soha, a bőr, a női bőr.  
És ez a könyv egyik meglepetése: Hogy ez a kalandregény teli van finomsággal, érzékenységgel, apró lélekrezdüléssel.
Rejtő Jenő, aki maga is számos feleséggel bírt, ám magánéletének e szegmentjéről ennél több nemigen tudható, sokat tudott a nőkről, az asszonyokról.
Az alteregó felesége egyszer csak felbukkan, odaül sokévnyi távollétből megtért ura – ál-ura – mellé az éjféli pályaudvaron, és így szól: „Itt vagyok… Én nem haragszom magára, Ben.” És otthon a nő benyúl a szekrénybe, mosolyogva kivesz egy dugóhúzót, és könnyes szemmel, merengve átnyújtja Pencroftnak.
– Még itt van…
– Ki hitte volna – súgta döbbenten Újdonsült Benjamin.
Akinek fogalma sincsen, hogy hol van éppen és kivel, de egyrészt nem csodálkozik már semmin, hisz tudja, hogy bármikor bármi megeshet, másrészt pedig tudja azt is, hogy minden családban, kapcsolatban kialakul és őrződik az emlékeknek, a gesztusoknak, a nyelvnek az a szövevénye, amiben csak az érintettek, a benn élők képesek eligazodni.
És aztán a hölgy emlékezteti a férfit, hogy régebben volt egy szokása, miszerint megfogta a vállát és mond valami szépet, mire a férfi megfogja a vállat és a „nő hirtelen úgy ütötte el a karját, mintha megszúrta volna.
– Maga nem Benjámin Walter!...
És ijedten, dühösen visszadobta a dugóhúzót a szekrénybe.”
Aztán találkozik a két kicserélt férfi két asszonya, és rögtön átlátják a helyzetet.
És az egyik azt mondja a másiknak, hogy ő elengedte a férfit, mert azt hitte, az majd kiviszi magához egyszer. Mire a másik elcsodálkozik: „Maga édesem még itt tart? Maga azt hiszi, hogy bennünket kivitetnek a férfiak? Hát nem tudja, hogy előlünk vándoroltak ki?”  És gyönyörű színházi monológ következik, hisz Rejtő színházi ember is volt, nőről és férfiről.
Elég érdekes olvasni a titokzatos városka titokzatos testvérpárját is, akik bármikor bemehetnek bárkihez, és elvihetnek bármit, képet, tükröt, bútort, szőnyeget. Mintha csak a nagy magyarországi hullarablást érezte volna meg előre a vidám, könnyed szerző, azt a kort, amikor a halálba elhurcolt, de elébb megalázott, kirabolt magyarok százezreinek tulajdonába, házába, boltjába, kertjébe, lakásába, karosszékébe, szekrényébe, kabátjába telepedtek bele skrupulus és lelki ismeret-furdalás nélkül polgártársaik, honfitársaik, szomszédaik.
De Rejtő regényének legérdekesebb része, amikor Pencroft vezér lesz váratlanul.
„Forró moraj és ordítozás. Pencroft nyelt, körülnézett és úgy érezte magát, mint egyetlen ápoló egy őrültekháza kellős közepén, az elszabadult betegek között. Érezte, hogy évek lappangó parazsa erjedt itt lángba valamitől, amit ő tett vagy mondott, és ezt már ember aligha tartóztathatja fel…
– Testvéreim! Ne Raviallal törődjünk! Az még ráér később! Előbb mondja meg Hildegard, mit tud az ügyről!... És a Probatbicol is fontos!
Hihetetlen rivalgás támadt. Pencroft maga se tudta, miért, a fojtogató, őrületes izgalomban elfelejtette, hogy nem tud semmit, nem érti, amit mondott, hogy semmihez semmi köze. Hatalmasnak, erősnek érezte magát az emberek felett. Előrelépett felfújt mellkassal, és magasra tartva az öklét dörögte a tér morajába.
– Késsel, golyóval, orgyilokkal hiába jöttök! Az igazságot és a büntetést hozom, és le fogok sújtani! Isten engem úgy segéljen!
Mi ez?! Mi ez?! Gondolta ijedten, amint az emberek vitték őt a fejük fölé emelve, kalapjukat lengetve, éljenezve, és ő rémülten érezte, hogy kezdi elhinni a hülyeségeket, amiket mond, hogy rettentő harci kedvvel és elszántan állt az emberek élére azért, hogy vezesse őket.
Csak tudná, hogy hová?...”.
Jó regény A Néma Revolverek Városa. Lehet, hogy nem nagy regény, de jó. Alapvető. A huszadik század egyik alapvető magyar kisregénye.
Az a szomorú, hogy a huszonegyedik századé is.

Bächer Iván