Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



A holland nagymama

2011-06-03 14:49:35

„Na most, figyelj ide egy kicsit. Délután elmegyünk a nagymamához. Ő egy igazi holland nagymama lesz. Nem tud semmilyen nyelven, csak hollandul, úgyhogy nagyon jól meg fogjátok egymást érteni. Csak egy-két dologra légy szíves ügyelni.

Elég gáz az, hogy náluk a bort szódával iszod, az igaz, hogy rászoktak ők is, de mi lesz, ha hazaviszed majd a szódásüvegedet, szóval ide nem kell hoznod azt se, a szódádat, tudom, hogy mindenhova cipeled, öreg ember létedre, de ide nem kell hoznod, mert itt nem lesz bor. Egyáltalán nem lesz semmilyen alkohol. Azt neked ki kell bírnod. Azt a pár órát. Majd utána kapsz sört. De ott csak vizet kapsz, mert a nagymamánál nincsen más, és ha lenne is, itt nem szokás inni semmit. Csak vizet. Csapvizet. A holland csapvíz nagyon jó.

Lesz viszont ebéd. Előbb valami édesség De ne gondolj valami háromfogásos nagy traktára. Az édesség után szünet. Akkor beszélgetünk. Aztán lesz leves. Ha marad, megkérdezik, hogy kérsz-e még. Ha azt mondod, köszönöd, nem kérsz, akkor nem kapsz. És többet nem is kérdezik meg, hogy kérsz-e. Érted? És nem kell kiabálni. És politizálni sem. Nem kell a Fideszről sem beszélni. Lehet, hogy nem tudják, mi az, de akkor se kell arról beszélni. Ki se kell ezt a szót ejteni. És ki kell bírni fröccs nélkül. Négykor elmegyünk, és megállunk az első kocsmánál. De a nagymamánál nincsen alkohol, ezt tudomásul kell venni. De van leves és lesz csapvíz, nagyon jó csapvíz, mert a holland csapvíz nagyon jó.”

És valóban, minden úgy történt, ahogy ígérve volt. Begördültünk a faluba, ahol semmi nem emlékeztetett egy magyar falura; inkább mintha egy – persze kerítés és őrzővédelem nélküli – budai lakóparkba érkeztünk volna meg. Sehol egy disznóól, egy tehén, egy kertvégi budi, még csak egyetlen egy árva tyúk sem kapirgált sehol.

Nagymama helyes volt, kedves, a nappali amerikai konyhás, barátságos, takaros. Megvolt az ebéd is, valóban két tételben, közte hosszabb szünettel, amelyben régi fényképeket nézegettünk a nagy családról és a még nagyobb családi farmról, amely három évszázadon át szolgált, és amelynek jókora színes keretezett régi fényképe kinn lóg a falon. A farmot még a papa adta el, mert már nem bírta vinni, és a négy fiú közül csak egy szegődött a mezőgazdaságba. De ő meg a papát nem bírta, vagyis hát nem bírtak egymással, nem nehéz kitalálni: a fiú újítani akart, korszerűsíteni, a papa pedig ragaszkodott ahhoz, amit megszokott. A papa tudta mind a háromszáz tehénnek a nevét, a fiú nem tudta, és nem is akarta tudni. Két világ volt. Így aztán a fiú ma Franciaországban gazdálkodik, a családi farmtól pedig elbúcsúztak, fájó szívvel, de el.

Aztán következett a leves, amely jókora fazékban gyöngyözött mindvégig. Igen ízletes, sűrű marhahúsleves volt, amelyben apróra vágva főtt a hús, Van Gogh parasztjai fakanalazhattak ilyet. Az asztalra pedig még fölkerült, valóban, egy jókora kancsó, benne hamisítatlan holland csapvíz. Abból aztán valóban mindenki kapott egy jó pohárral. És ha a kínálás nyomán kért, akkor kapott még egy pohárral. Meg kell mondjam, hogy valóban jó a holland csapvíz. Igaz, hogy nemigen bírok összehasonlítási alappal, de azt hiszem, a holland csapvíz minden csapvizek egyik legjobbika.


Ebéd után megint csak diskuráltunk, én kaptam egy albumot, amelyben évszázados holland farmok, csűrök, istállók és parasztházak fotói, leírásai sorakoztak, azt nézegettem kedvvel, mert szeretek ilyesmit nézegetni. Már a búcsúzkodás volt esedékes, mikor kimentem a mellékhelyiségbe, majd, miután mindenki benn játszódott az unokákkal, vagy mosogatott, pakolt, én kicsit körbevizslattam a lakásban. Az előszobában egy szépen bekeretezett, mívesesen megrajzolt hatalmas családfára lettem figyelmes, melynek legalján, a törzsön, a gyökérzetnél az 1648-as évszámot silabizáltam ki. Az őstata – Remrandt és Spinóza kortársa – az ország függetlenségét elismerő vesztfáliai béke évében született. Szép parasztcsalád.

Kikukkantottam a fürdőbe is, belestem a nagymama dolgozószobájába, majd az előtérben még kinyiottam óvatosan egy ajtót, amelyről úgy véltem, hogy csakis a kamrába nyílhat. És úgy is volt, oda nyílt valóban. Nagy barátja vagyok a kamráknak, nekem ugyan nincsen kamrám, vagyis van, de az semmit sem ér. Olyan igazi hűvös, tágas kamrám, amilyennek egy kamrának lennie kell, olyanom nincsen és nem is volt tán soha. De én tudok örülni más jó kamrájának is, aminthogy tudok örülni más tehetségének, motorjának vagy gyerekének. Boldog vagyok, ha bekukkanthatok egy igazi jó kamrába, amelynek vékony, cakkos szegélyű fehér, vagy kékfestő terítővel borított polcain katonás rendben sorakoznak a napsárga barackdzsemmes üvegek, a csillogó, fekete szilvák, a paradicsomlével teli flaskák, a vidám lecsók, a harsány savanyúk, uborkák, paprikák, dinnyék, céklák, csalamádék, lenn a sarokban teli zsírosbödön kéklik, odafönn pedig a rúdakról enyhe füstszagot ádva lógnak a kolbászok, szalonnák, sódarok.
Nagy barátja vagyok minden jó kamrának tehát.

De ebbe a holland kamrába, mikor benéztem, elámultam, ami pedig rég nem szokásom. Mert ebben a kamrában bizony nem volt se lekvár, se sódar se savanyú, egy árva darab nem sok, de annyi sem. A nagymama kamrájában csakis üveg volt, teli üveg, mind teli jóféle itallal. A felső polcon rövidek sorakoztak, legalább két tucat palack mindenféle Whisky, vodka, konyak, pálinka, rum, alatta gondosan fektetve teli borosüvegek garmadája, legalább száz darab, főként francia borok, de volt közte bőven spanyol, portugál, dél-afrikai, chilei is, a legalsó polc alól két tálca jóféle holland sör kandikált ki, de két teli ládával volt ebből a túlsarokban is. És nem volt a kamrában semmi más. Csak pia.

Egy pillanatra meginogtam, ráadásul a legszélső üveg Whisky, épp a kezem ügyében, láttam, meg volt kezdve már. De aztán a belém nevelt polgári jó modor csak-csak győzedelmeskedett a bennem lappangó eredendő tahóság felett. Behajtottam az ajtót, és mentem vissza a nappaliba, ahol az asztalon már újratöltve csillogott a jó holland csapvízzel teli kancsó.

Bächer Iván