Tel: 36 1 438 35 74 | E-mail: info@ujlipot.net



Kispapák! Ne gondolkodjatok!

2011-05-26 22:59:29

Szarban a haza – Tényfeltáró blog kispapáknak

Ugyan kit érdekel egy idegösszeroppanásos kispapa hisztérikus picsogása? – tette fel nem egy, nem kettő értetlen olvasó a kérdést jelen blog vitaindítónak és kattintásgenerálónak szánt első bejegyzése után. A reakciókat figyelve büszkén kijelenthetjük: tényfeltáró blogunk, melyet egyben tudományos kísérletnek is szántunk, nem várt gyorsasággal máris elérte célját. Egyértelmű bizonyítást nyert ugyanis ki nem mondott alaptézisünk: a kispapai segélykiáltások nemhogy az égig nem hallatszanak fel, de még itt e földi siralomvölgyben is bezárt fülekre találnak együtt érző szívek helyett.

Totálkár

Egyben bizonyítottnak látjuk azt is, hogy nem pusztán a kispapák siráma, nem úgy általában a kispapai sors, de maguk a kispapák azok, akik nem érdekelnek senkit. És ha a szívünk roncsainak mélyére nézünk, el kell ismernünk, ez így is van rendjén. A szegycsontunk mögött nyögve szörcsögő izomcsomó azt súgja minden egyes összehúzódáskor: aki voltál, nincs többé, és azt harsogja minden egyes elernyedéskor: íme hát bűnhődni fogsz mindazért a szörnyűségért, melyet gyermeki tudatlanságodban szüleid és az ő szüleik ellen elkövettél. Mert abban a pillanatban, amikor először felejted vitathatatlanul tökéletes gyerekeden a tekinteted, megérted azt is, hogy – leszámítva azt a néhány említésre sem méltó születési rendellenességet – épp ilyen tökéletes voltál egykor te is, épp ilyen hevesen őszinte, szűzhó-tisztaságú és tévedésektől mentes. És ott, ismét a kör kezdőpontjához érve, menthetetlenül beleütközöl abba, akivé önmagadra eszmélésed óta lettél.

Az intenzívről kikerülve az első természetesen a fogadkozás: nem hagyod, hogy vele is így legyen, semmilyen körülmények között. Te majd megmented őt (és mintegy mellékesen magad) a kárhozattól, te majd úgy csinálod ezt a gyermekfelnevelősdit, ahogy az a nagy könyvben meg van írva. Mostantól minden lélegzeted annak szenteled, hogy ennek a riadt fiókának a meleg, biztonságos fészket és a mindennapi betevő gilisztát előteremtsd, miközben létezése minden másodpercében a bölcsesség kitárt sasszárnyát borítod majd óvón föléje.

Hitchcock

Aztán egy nap a játszótéren felfigyelsz egy teljesen megszokott életképre: az ismerős ikerpár egyik tagja Szent Ferenc-i átszellemültséggel prédikál a galamboknak, miközben a másik gyilkos ösztönnel próbálja minden arra totyogó áldozata fejét szétloccsantani a mászóka legalsó fokán. Ez töprengésre késztet. Mi van, ha Mohamed Attának van egy tisztes programozó fivére valahol? Ha Michelangelónak volt egy nővére, aki ecset és véső helyett tehéntőgyet fogott a kezében egész életén át? Tán még bizony Frank Gunnak is van egy színjeles tanuló kisöccse, aki komolyan fontolgatja, hogy agysebésznek áll. Feltételezhetően őket is ugyanazok a szülők nevelték, ugyanazon nevelési elvek alapján… A gyanú befészkeli magát a bőröd alá. Mi van, ha a magad részéről csinálhatsz bármit, ha meddő küzdelem az egész, és rajtad, a kispapán nem múlik semmi? És nem múlik gyermeked anyján sem, nem múlt semmi saját jóatyádon és jóanyádon, és még gyermeked anyjának anyja sem tehet semmiről? Mert leszünk, akik leszünk, és senki semmilyen közreműködésének az ég adta világon nincs semmi köze hozzá.

Utoljára akkor rémültél meg ennyire egy gondolattól, amikor Sartre-ot olvasgattál. Szeretnél vigaszt találni, ezért egy kismamához fordulsz, szeretnéd tudni, nekik is vannak-e ehhez hasonló félelmeik. De ő csak ennyit mond: „Lószart. És neked se lennének, ha a nap huszonnégy órájában egy pióca lógna a csöcsödön.”